sajnos, meg kell értened, nem vagyok úgy átsülve, mint...
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.
na, hagyjuk,.. a kesergés mindig édeskevés.
Nekifutok újra: hidd el tudom, mit jelent,
csak állni, mint szerencsétlen a pálya szélén,
a nagyfiúk, nagylányok meg szépen leköröznek…
Nem mondja ki senki, legfeljebb csiszolgatni
visszaküldik, hadd lássa, mások is megtudják:
a profi szánakozva bár, de nem közösködik holmi amatőrrel
Valaha jobb napokat láttam? Azt hiszem, mindig is vak voltam.
Szeretném fájdalommentesen megkerülni a választ,
ám miért is tenném? A sebészi beavatkozás elkerülhetetlen.
*
Ma már csak hallgatom a levelek rezdülését,
csak könnyezem a zongorajátékok futamain,
arcom őszi eső gyanánt permetezi a könny.
Megindulok egy-egy fiatal vadóc ösztönös sóhaján,
és igen, lehunyom szemem, mikor az életművész
pontosan úgy sajdítja meg a húst, hogy jólesőn fájni kezd.
Összetöröm a ceruza-csutát, meghasítom a lapot,
kandallóba menjen égni, tűz válassza el tőle
miért érdemes volt, s por legyen, ami hamvába úgy marad.
Ha még sírni sem tudsz úgy, hogy a sírásod igazi legyen,
hagyd másra, ki tud sírni igazán, mert neki van miért.
Keress vigasztalan magányt, csalódj reménykedőn,
de kérlek, hazudni, hogy a lila gyönyörű, holott
még mocskos szürkét sem láttál, és a színt nem ismered,
olyan vétek ez, melyért kevés minden bocsánat!
*
Menj! Gyere, jöjj, igyunk bort, álmodjunk lehetetlent!
A jó ügy érdekében, nem bánom, szeretkezhetsz is velem,
Csillapítsuk az igazság bántó fényét sötét mámorral!
Aztán, látod, szépen, lassan megtanuljuk a színeket:
szivárvány ég, fekete éj, szabadság zöldje,
talán kéz-a kézben együtt futunk völgybe
Talán dallá érik bennünk az érzésnyi perc,
talán kinyílunk, mint múló nefelejcs
Csókban ízlelgetjük a varázsos szókat,
selyem-mézzel cirógat az induló nap
Egyszerre tiszta dobbanások páros ütemei fognak lüktetni
És észreveszed ismét (?) hogy élsz. Milyen jó ez!
Félszeg bátortalanságok: ezeket elfújja ezer vágyad.
Egymásba öltött szavad büszke folyamként árad.
*
De még nem vagy kiforrva: megrendül majd hited
Elátkozol engem és a napot, melyen megismertél,
Mert elhagylak. Rettenetes érzések fognak dúlni.
Én is elhagyatott leszek, sziklameredélyként a sós
tenger fölé magasodva az idő elpusztít, felőröl.
Megtébolyodik az elme, és elsiratja az egyetlen fontost,
amiért feláldozta önmagát, hogy kiteljesedjen benne,
ami kiragadta a keserűség és reménytelenség meddőjéből,
amitől minden ízében értelmet nyert ez a világ,
Az ilyen finomságokhoz kell egy kis befelé élés..
Mire idáig eljutsz, megérted, hogy az egyetlen érzés,
mely a nyers életedet képes úgy átsütni, mint az angol séf a bélszínt,
a Szerelem az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése