Volt egy kis világunk

Volt egy kis világunk, összetört; hazug csónak.
Hiába ringtak képzelt álmaink, az utolsó szónak
Mégis így kellett, keserű ürömbe fúlva halni
Messze mentünk, nem lehet csókkal áthidalni

Az égre festett csillagpor-cukormáz lehullt
Most kezed borzadva hajad ragacsába nyúl
És által szegezed, mint furcsa, beteg bogarat
Már biztonságban vagy: a tárló üveg alatt

Férge nem fertőz, kellékké szelídül a szertárban
Éhes hüllő, ki csontig emésztett, s elenyészett, láttam:
Gyöngyszíved vágott hasadékot, lélek-faló falán
S partra vonsz’ va magát kimúlt, hogy túléljed, Te lány!

Új remények várnak, indulj, szíved tiszta ismét
Kívánom, gyógyuljon, hogy kivesse azt a tüskét
A dűne pora lábad nyomán szélre kapva szálljon
És feltámadva lelked a zenére újra rátaláljon

2004

Lehellet - egy költő születése

Él egy lélek itt közöttünk, számkivetve, elhagyott
Úton nem jár, célt számára éj csillagzata szabott
Megkötözve jött világra, bilincsbe verte őt a rend
Hétköznapoknak magánya, s a fojtogató, sűrű csend

Fúj, komoran néz a tájra, felhőt kémlel szüntelen
Isten barma ő a jámbor, miért, hogy így büntetem..?
Beoltatott öröm ellen, élte fabatkát sem ér
Sej, ha szürke minden rózsa, s nem veres vagy nem fejér:

Hol van akkor a szerelem, s hová röppen a madár
Ki viszi át a túlpartra a jövő csodás dalát?
Levészem hát róla jármát, szárnyat adok őneki
Fessen szivárványt az égre, ím, nyugodtan szőheti

Álma az én lelkem benne: szólni vágyó szelíd száj
Csak gyöngéden reá fúvok: nyílj meg ajak, repíts szárny!
Hozd elő mind a bensődből: kincses ládikó a szív
Oly édes e dallam nékem, búgva, csábítóan hív

Legyen egyszerű vagy cifra, nem számít, mert szépen szól
S akadozik még, de mondja, ha hibával is, érzem, jól
Poétám- ha tetszik, angyal- engem ábrázol, bizony
Bátortalan szavait is aranyserlegből iszom

Csillagom

Év vége van; egymásra szálló pelyhek,
Odakünn hangos az ünnepi zaj
Borúra isznak és könnyen felejt’nek
Reggelig tart a mámor: nincs semmi baj

A távoli csillagok szelíden néznek
Megfoghatatlan, messzi űrön át
Mint koldus tarisznyájában a pénzek.
Kincset érő derű: kipróbált, tűzön járt:

Olyan remény kell most, nagyon-nagyon
Mert meggyöngült az ész-érvek fala,
Mielőtt elborít, hogyha hagyom
S elindít messze a hídról ugrók dala,

Ölelj, vezess, csillag! Beszélj hozzám!
Szorítsd kezem: oly egyedül vagyok!
Erősen őrizz, lelakatold szám
Múljon az év, s tavasszal hálát adok,

Rügyet bontok forrás mentén Neked.
De ma még tehetetlen könnyek gyűlnek
Vedd le rólam, kérlek a terheket
Nem bánom majd, mikor semmibe tűnnek

Sápadt búcsút intve csillag-társaid
Itt hagysz engem akkor, s már nem félek
Felfedezem újra lelkem édes vágyait
S hogy a májusi éjek milyen szépek…

színház

Nem kérdezek papot, éjet, múlt időket,
Elsodort tegnapot, megcsalt szeretőmet
Szemetekbe nézek pusmogó rút árnyak
Én vállalom, mit tettem, s ha hibát találnak,

Nyílt a tér, s a színpadon, ím, egyedül vagyok
Sötét háttér előtt a fény rajtam ragyog
Nincs taps, a közönség némán ülve figyel
A felvonásnak vége, üdv! Most menni kell!

Csak dermesztő szél fúj a széksorok közt
Fagyott, üszkös gallyam, de melegével füröszt
A lemenő nap vörös korongjának fénye:
Bámulom végtelen partjaira érve,

Míg mögém lépsz halkan; kabát van kezedben
Szelíden felnézel, rám terítve csendben
Elindulunk vissza az óvárosi utcán
Átvágva a kietlen sivatag-pusztán…

Te vagy az…

Te vagy az, érezlek

Mint beszívott lélekzet
Ki-be jársz énbennem

Körülvesz, simogat,
Bódítón nyitogat,
Függönyként omlik rám

Finom permete száll…
Már sövényemen jár:
Lassan lep, áramol

Nehéz bársonyával,
Mint hatalmas szárnnyal,
Betakar, úgy őriz

Mosoly-fűszerekkel
Meghint, nem ereszt el:
Gazdagon átitat

Üde tömjénével,
Arannyal és kékkel:
Szerelem-illatod

Mit számít!

Valóban szívem rejtekéről, e vers onnan félve szakad
Nem járja át a mívesség, s nem tudja, hogy mit szabad
Nem készül most gondos szóval, csak mi éppen észbe jut
Számolni és skandálni kár: a sorok vége égbe fut

Ha verejtékszag is belengi, hogy mily kedves, nem tudod
Mikor hajnal csak Őérte lélek-kútból dúdolok
Elábrándoz, megfog lénye, szája sarkán egy mosoly
Huncutul megrándul arca, szeme mégis oly komoly

És ha kérded, hogy születtem? Múzsa ő, vagy álomkép?
Szabad lelkem úgy kacagja: nem mindegy, ha álomszép?
Írj hát bátran, költő-társam, nem törődve senkivel
Aki érti, issza szódat az némán is rád figyel!

Most is ott vagyok

Remény voltam este, vállaidon ülve
Gyertyaszálak hegyén, s csonkhoz folyva, gyűlve
Táncot jártam tükrözve az Ő szemében
Vágyaid csillagát ezerféleképpen

Álom voltam éjjel, varázsló, szívedben
Tűzzel hintettelek dermesztő hidegben.
Szenvedéllyel jöttem, s igent bólintottam,
Itattalak vízzel, s nem hagytalak szomjan.

Könnycsepp voltam hajnal megnyíló szemedben
Letöröltél lassan, de én észrevettem
Hintajával tovaszálló édes álmod,
Csöpp szád sarkába bújt mosoly-gyöngyvirágod.

Szellő voltam reggel és csókomra ébredt,
Hajad közé bújtam, fésülve a szépet
Füledbe csiklandósan, lágyan sóhajtottam
Szerelmes éji dalból egy szót visszaloptam

Mélyen zengő Hang lett ajkadon belőlem
Odaadtál engem, s visszakaptál tőle
Kedvesednek arcát halvány pírral vonva:
Hallottam, hogy Neked is ugyanazt mondta

Némán zihálsz, csönd van, megérintettelek
Oly jó sírni együtt, ölelkezve Veled
Boldogság most nevem, homlokodon ragyog,
Eltűnnek homályba előle a csillagok.

Ha feltámadsz óh, szerelem...

Ha feltámadsz óh, szerelem, mint parázs, mire szél lehell
Mozdulnak az öreg fák is, dalolni, menni, menni kell!
Nem tudod, mi lel, csak azt, hogy hangja édes, sa dal örök:
Lángok marják tested-lelked, és a feltörő örömök.

Csillagfénybe merült ajk'kal szivárványt varázsol tollad,
Hajnalig bolyongsz Rá vágyva, kebeledbe rejtve Holdat.
Rövid perc az óra Véle; és hosszú minden pillanat,
Ha nélküle vész el kárba', a vágy tüze neked marad.

Kínnal vájnak beléd újra az eltöltött forró éjek
Csípőjét tapintó izzadt ujjad helyett álomképek
Kergetik egymást lázasan, s párnát ölelsz csak karodban
Felébredve nem hagy, emészt, üldöz és mindenütt ott van

Ha feltámadsz óh, szerelem, menekül ész,
Egy kortya nem oltja szomjad, Inni akarsz...még …MÉG!, s kérsz
Ő az, kihez ragaszkodsz, és nem kell rajta kívül más
Ő az, kiért órákig is mozdulatlan tűrve vársz

Gyönyörűségként hatolnak beléd izzó szavai
S elborít a könny, hiába : Te vagy az a valaki
Téged csókol, hozzád bújik, neked súgja meg titkát
Szárnyat növeszt a hátadra, ne késlekedj, hess! vidd hát!

Tiéd, s övé a mindenség, szórd szét szerelmetek porát
Játsszék lelketek színekben: legyen arany, smaragd, s brokát
De a jövőt ha látod is, meg ne pillantsd, elkerüld
Őrizd a tüzet, lobogjon: s megmaradjon legbelül

Didergő lélek

Didergő lélek hív téged, langy napsütés
A fagyos föld bezárta sok pajkos sugarad
Meztelen ajkakon csak lehelet maradt
Kipattintva jövendő álmoknak rügyét

Bundás, fehér nyuszik…, hogy fáznak lábaik!
Riadt gombszemükben a félelem táncol-
Láthatatlan lenni, takarva egy fától-
Túlélni a telet, ennyik csak vágyaik…

Áll a vérfarkas is, áldozatát várva
Résnyi, szűk szemében tompa a gyűlölet
Érzi az illatot, de nyomot nem követ
Orr-likán csak lassan gőzölög a pára

Megdermedve időz, mozdulni nem tud, s mer
A lélek tükör-fénye cikázik a jégen
Sarkcsillagra néz fel révült reménységben…
Bújj el kicsiny, pelyhes, szelíd élet, bújj el!

emléknapra

Szelíden járnak ma a lábak ott felül
A kezekben egy-egy gyertya emlék-jelül
Megfog szép dallama, simogatva körbe
Ahogy Zsuzska sóhajt és megered könnye

Mióta is? Hogy hiába kéri lelkem Tőle
Nem menthetsz ki drága, ülj ide a kőre
Elmesélném némán, amit már nem lehet
Fölém nyújtod, érzem vágyódó kis kezed…

Egymás mellett feküsz békén a csont, s alant
Büszkén őriz az egykor megtaposott hant
Férgek rágják széjjel szürke, petyhüdt bőröm
És odalett: nincs már, megették a körmöm

Általjárnak nedvek, langyos, bomló, szagok
De azt a finom vörös-rózsa illatot
Mit hoztál, hunyt szemem ködén át is érzem
Felkélne a lelkem, csak hogy Téged nézzen

S látod? Együtt sírunk a fal kétoldalán
Reménykedve várva, hogy egyszer a talán
Kibomlik gyönyörű álmodott igenné
Tudod, minden este fejed alá tenném-

Hogy nyugodjon rajta- párnaként a szívem
S ringatna két karom…egyszer így lesz, hiszem.
S az út végén talán Tehozzád érkezem
Ki szerettél és nem engedted el kezem

2004-12-09


aki emlékszik még rá, egyszer írtam egy verset "Este volt" címmel...

ez annak a folytatása...

aki pedig nem, annak a kedvéért ideteszem:

Este volt

Nem vagy Te sem jobb, te tollforgató dalnok
Ha a füledbe ordítok, azt csak meghallod?
Mi végre fetrengsz itt az összevérzett versben?
Féregként terem a rím az üszkös sebedben!

Vágyom fel hozzátok ó szép liliomok
Rothadó takaró foszlányain rózsaszín
Körömvirágok távolodó emlékei és homok
Róluk már nem tudhatok, de hallom Zsuzska sír…

Kelj fel, na, cimbora, ez csak egy tréfa volt
Nem értem, miért nem érted a humort
Hideg az este, s az utcakő nem paplan
Riasztó látványod, ahogy így mozdulatlan…

Elmúlt már a perc, nem fáj, ó ne hidd
De rabul ejtett e hely szomorú varázsa
Eszembe juttatja olykor a múlt árnyait
S hogy így kihunyt az élet, omló földbe ásva…

Uram segíts,…nem! Ez nem lehet, hiszen…
Egy perce még… érzem még meleg …elviszem
Ne…az orvost később, előbb a szívét hamar
Széthasadó inge alatt a látvány elevenbe mar

Reménytelen, halott vágyak újra útra kelnek
Meglelni a helyet, hol végre felejtnek
Visszatart még Zsuzska arca, ó, hogy ragyog
Tetememre hulló lelkem tehetetlen zokog

2003-11-12

Didergő

Didergő lélek hív téged, langy napsütés
A fagyos föld bezárta sok pajkos sugarad
Meztelen ajkakon csak lehelet maradt
Kipattintva jövendő álmoknak rügyét

Bundás, fehér nyuszik…, hogy fáznak lábaik!
Riadt gombszemükben a félelem táncol-
Láthatatlan lenni, takarva egy fától-
Túlélni a telet, ennyik csak vágyaik…

Áll a vérfarkas is, áldozatát várva
Résnyi, szűk szemében tompa a gyűlölet
Érzi az illatot, de nyomot nem követ
Orr-likán csak lassan gőzölög a pára

Megdermedve időz, mozdulni nem tud, s mer
Lélek tükör-fénye cikázik a jégen
Sarkcsillagra néz fel révült reménységben…
... Bújj el kicsiny, pelyhes, szelíd élet, bújj el!

Casanova VI: átok

Miért fáj mindig ugyanez a dal
Miért a más keze, ami betakar
Miért van nálam a szívszúró kés
Miért vagytok sokan, s én miért kevés
Miért, hogy kezemhez a Te véred tapad
Miért lesz az ünnep könnyes hétköznap
Miért vérfagyasztó az a kacagás
Miért nem Te lettél, miért valaki más...?

Casanova V: beteljesedés

Hogyan is tudnám leírni, mi most betölt
Hisz majd Beléd haltam kedves, s majdnem megölt
Pihegő szerelmed felkorbácsolt tüze
Fogva tartott csillag-örvényed gyűrűje

Vágyaink rohanva testünkből kibújtak
És akkor robbanó fehér napok gyúltak
Befestve cirmosra a lángoló kék eget
Öntudatlan szálltam egybeforrva Veled

Nem maradt több kérdés megválaszolatlan
Adtunk, s kaptunk e csodás, örök pillanatban
Értelmetlenné vált a mikor, hol, és miért
És mindaz, amit addig elmém tudni vélt

Lényegtelen árnyék, második lett csupán
Mindent elfeledtem mézes csókod után
Mert megízleltem, s többé vágy nem gyötört
Mert megismertem karjaidban a gyönyört

Casanova IV: közben

Csak várj... oh, érzem, ahogy reszketsz…
Rohamoznak vágyak, s szívednek
Nem tud parancsolni soká a józan ész
Kezem tudja, ott járt (!) emlékezi még

Felgyorsulva dobol, s remeg lihegve
Itt most nincs megállás, pihenne
De helyette elfojtva felsikolt a lány
A mozdulat túl heves volt talán ?

Gyöngyöző cseppjeid fürtömbe hullnak
Vonásaid mily édesek: elárulnak
Óh, dehogy fáj Néked szelíd erőszakom
Önkéntelen szántod hátam: hagyom

Gyönyörködj, ott vagyok szemedben
Csillogva buggyanok ki csendben
Végigfolyok alélt, tüzelő arcodon
És lassan, míg két kezembe fogom

Lágy és nedves redőid közé simulva
Méhed forrásáig a bársony út kinyitva
Engem is elöntenek és birtokba vesznek
Csak várj... oh, érzem, ahogy reszketsz…

Casanova III: találkozás

Egy édes, sóhajtó remegő leánynak
Hívjuk őt most egyszerűen: Zsófiának
Megigéz és elandalít álmodozó hangja
Vajon eltűri-e tőlem, s meddig hagyja

Simogató kezem szép combjára tennem
Csillagot varázsol szemén tekintetem
Úgy indul el szépen, lágyan cirógatva
Pihéit érintve, zsibongva haladva

Feljebb, egyre feljebb, hova nem is szabad
Megtalálva a reszkető gyönyörkutat
Aléltan sikoltja üstökömbe túrva
Akkor majd a nevem... és hogy újra… ÚJRA!

Végállomás

Szögesdrótot pásztáz a reflektor lángja
Nyugtalan szendereg ki-ki a szűk priccsen
Lelkek romját őrzi a rideg kaszárnya
Azokét, akiknek már reménye sincsen

Odakinn a világ, mely nem létezik többé
Szerelmet suttogó, fiatal leányok
Idebenn a csend, mely megmarad örökké
Emlékek ködébe vesző széttört álmok

Hangtalan mozdulnak, ajkakról sem rebben
A szemek beszélnek csak, szólni nem kell már
Megfagy a gondolat is e csúf hidegben
Ajándék-pillantás: ingyen volt, tedd el hát

Végállomásra ért, nem fordul már vissza
A bűnökkel, s könnyekkel megrakott vagon
Áporodott, mocskos, mi egykor volt tiszta
Küzdeni kár, minek? Úgyis egy hajnalon…

Álmodtam...

Álmodtam egy más világot,
Szívem új dalra ébredt,
Arcodon a hajnal játszott
Szemedben csodás fények

Tükrözték a kelő napot.
S az üdén hajtó réten,
Ha rágondolok, ott vagyok,
Amint ölellek éppen,

Majd nevetve, mezítláb’
Elszaladsz, s én utánad,
Míg beérlek a hídnál
Hűs csókra váltva vágyad…

Álmok gyötörnek ismét
Szorongó holnap-bajok
Volt egy napfényes kis rét
Hol van már…, s én hol vagyok?

Most tél metsz fagyott ráncot,
Hajamba dér rak fészket:
Eljártuk rég azt a táncot
Eltemettünk sok emléket

Távol int csak bágyadtan,
Szürkén hunyorgat a nap.
Kőn ülök: elfáradtam.
S ha megyek, csak a híd marad

Casanova II: fegyvereim

Átható, veszélyes, lélekgyújtó szavak
Gyönyörű pillangók, amik egy perc alatt
Varázsos, bódító álomba ringatnak
Kihúzzák a valót alólad, s támadnak

Elhitetnek Téged ezer szép mesével
Amit, ha meggondolnál fontolt józan ésszel
Magad is lepődve parancsolnál álljt
Csakhogy hallgatnod kell az igéző száj’ t

Mely becézve simogat ravasz szavaival
Feltámasztva benned a szédítő vihart
Hogy csókjaimnak sem bírsz többé ellenállni
De ne félj édes kincsem, így jó: nem fog fájni

S van még ezen túl is bőven fegyverem
Elmondani Neked most még alig merem
Lágyan, puhán, hosszan vágyva sikló ajak
Mely beborítja szeretőn combod, s hajad

Hogy reszketve várjad aztán a folytatást
Türelmetlen percekre elnyújtva a hatást
Érintve csak éppen rezgő pelyhed végét
Tüzemmel lehelve hajló tested szépét

Végállomás

Szögesdrótot pásztáz a reflektor lángja
Nyugtalan szendereg ki-ki a szűk priccsen
Lelkek romját őrzi a rideg kaszárnya
Azokét, akiknek már reménye sincsen

Odakinn a világ, mely nem létezik többé
Szerelmet suttogó, fiatal leányok
Idebenn a csend, mely megmarad örökké
Emlékek ködébe vesző széttört álmok

Hangtalan mozdulnak, ajkakról sem rebben
A szemek beszélnek csak, szólni nem kell már
Megfagy a gondolat is e csúf hidegben
Ajándék-pillantás: ingyen volt, tedd el hát

Végállomásra ért, nem fordul már vissza
A bűnökkel, s könnyekkel megrakodott vagon
Áporodott, mocskos, mi egykor volt tiszta
Küzdeni kár, minek? Úgyis egy hajnalon…

Casanova I: ismerkedés

Hízelegtem, mert nagyon tetszel
Ha fejed vállamra hajtod egyszer
Lehunyva várva, s nyitva ajkadat
Ajkam ez a merész, ízes csókot ad

Meglásd arcod pír futja el akkor
S a pilládon csillogó harmattól
Nem látod majd, hogy újra csókol
Mézízű nyelvem nem fogy ki a bókból...

Kardpengék csaptak össze újra

Kardpengék csaptak össze újra,
Újra és ismét és megint
Szikraesőt hányva az útra
Egymásnak feszülve idekint

Bőrig hasítva, s csontig vágva
Belül is ejtve sok súlyos sebet
Vércseppek hullottak lábra
Maszatolva ingujjt, s kezet

Sistergőn törtek fel, kísérve
A fogak közt sziszegő szavak:
Megfizetsz lelkemért égve,
Szemedet kivájják madarak

Jeltelen felejtlek, megöllek
Sírod egy mosoly lesz talán
S a simára hengerelt földet
Aszfalttal öntöm le azután

Nem fogott átok és nem fog
Rajtam hazug jövendölés
Végül majd minden szó elfogy,
S rozsdába fúl a tőr és a kés