Te-énem

Simuljunk szorosan, elemészt az idő,

Kulcsolt ujjainkra hamar halál jő,
Simuljunk tapadva, míg ölelni lehet,
Míg látom lobbanni lángszínű lelkedet!

Hozzáforrjon csókban bőrödhöz bőröm,
Érezzem, nélküled e világ börtön,
S érezzem, hogy Veled szívem kinyílhat,
Elkísérjen végig ez az édes illat!

Hogyha moccansz, minden moccanásban,
Mint a fénynek árnyék, legyél örök társam,
Ha megállasz, mint kőszirt, Veled vénülök,
Lábainknál addig virágozzék bürök!

Arcod-én arcom, kezed mozdítja ujjam,
Ajkaddal szólom szerelmed, bódultan.
S mikor szorosan simulva becézlek,
Feltámadsz bennem, hol én véget érek.

Olyan titok vagy, ős, kimondhatatlan,
Mint forróság, melyet elrejt paplan,
Szűkölő hiányt betöltő vad gyönyör,
Újra, s újra járni vágyott részegítő kör!

Kevés, hogy szeretlek, részem, Te- én vagy,
Egymással ütköző, eggyé váló két Nap,
Miknek fénye ragyogva mindenségbe tör,
S izzanak fehéren, égve-fogyva belül.