A forrás

A forrás kitárult,
Törtető, rút, tarajos lett, habbal.
Elfeledte bizony, tiszta ízét.
A tavirózsás angyal
Már nem fodroz áttetsző vízen,
Fa odvba bújva pisztrángnak izen,
Hogy az, deltás messze délről
Vissza-visszaússzon, gáton,
Zuhatagos mélyből nyílként
Pattanva szálljon
A forrás tiszta ízét megízlelni,
Aztán elhulljon csöndben, boldogan,
Mert a cél, hogy visszatérjen
Hajtva vágytól, és mindegy, hogy hogyan

Kürtszót hallottam, szerelmeset,
Pedig már tenger volt előttem,
Szabad szívem nyilát abba belelőttem,
Hogy végtelen kékség legyen hazám,
De a hang azt mondta, jöjjek
Vissza-vissza sodorral szembe,
S kíváncsi kishalak mellém szegődtek.
A forráshoz visszatérek,
Mert tudnom kell, hol, s hogyan
Születnek miértek,
S az indulat előre mi végre tör?
Moszattal nőtt rög-kövek között
Hogy elússzam folyvást veszély elől
Csillanó pikkelyemet féltem.

S úszom vidáman, repesve,
Testem fickándoz, ide-oda csapkod,
Nem számít, hogy hol ér, sötét-e az este,
Úgy vonz az érzés, menni kell!
Mégis, temetőt álmodtam éjjel,
S egy medvecsordát, amint halat fog;
Nem értem, mi volt e kép-jel,
De nem, nem számít, hegyre is fölmegyek
E csodás hívó szóért!
Ám a köveken forgolódva, ím ütés ért:
Nem súlyos, egy pikkely bánta seb,
Meggyógyul hamar, elrejt a hínáros.
Indulnom kell hamar, nem lehetek beteg

Aztán felértem zúgók során,
Ismerős ízű volt a tó, akár a város,
Melynek utcáit ott lakó ember járja:
Sem túl hűvös, vagy napvilágos,
Pihenni, élni éppen jó nekem.
Páromra leltem, hozzám engedem.
Csak a hang hiányzik, úgy elhallgatott,
Nem bánom. Az utód-gondozás tan
Dolga köt le, az öbölben maradnék örökre.
Míg ő évődne még szerelmes nászban,
Erőm elhagy, gyönge, fáradt vagyok,
Elvisz az áramlat e lassuló világban.
Holnap csak fekszem majd a lapos végen,
Álmodom, s iszapba eltemetkezem,
S az éhes medvekölykök eljönnek értem,
Akkor mindenről csendben megfeledkezem…