Előbb mohos part ölén ringó gyermeknek hittelek,
Hol örök tavasz van, s szélbe virágport hintenek
Csintalan, vén, barázdált arcú fűz-kolóniák.
Tűnődő arcom veres sugárban füröszti alkony,
Megállva hosszan bámulom korongját a parton,
Mint egy régmúltból itt felejtett, felnőtté lett diák.
Est közelg, álmaim a víz kagyló-barázdáin törnek széjjel,
Mélyedre süllyedve, kezdetét, s végét őrzi két jel,
Sodrásba írva a vándor tűnő, talányos történetét.
S az idő most is úgy kanyarog, ahogy párában feletted
Köddé gomolyul sóvárogva visszavágyó lelked,
Ívedre tekintve nem tudok mást, mint mondani: be szép!
2009-05-05
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése