És azon is túl

- Az igazán érdekes az maga a semmi - mondta a Szóló
Mindketten elméláztak. Nem először, nem is utoljára. A két esszencia, mely nagyon is különbözött egymástól, most hasonló, immateriális, mélyszürke árnyalatú planetáris füstködökben pompázott, minden variációban megjelentek már egymásnak és minden másnak.
-Hogy? Mit mondtál? - kapta fel a fejét a Vezérlő.
Szóló és Vezérlő. Nevezzük őket így, a közöttük levő túlságosan bonyolult kapcsolat ellenére, mint legközérthetőbb címen.

Elmúlt a kvantum. Egy darabig csend volt. Érezni lehetett a minden határon túl tágult tér lágy megfeszülését, mely, mint parittya a kéz akaratának, finoman ellenállva jelezte, hogy nem. Ennyi és nem tovább. A végtelen statisztikailag meghatározott egyensúlyi pontján kiegyenlítődött az erő és az energia, a szerteszóródott anyagi atomok között millió fényévek távolságából ható láthatatlan, gravitációs pókháló szálai megfeszültek.
Mondhatnám, hogy három és fél kvadrillió a négyzeten-szer ezer évszázadig, de ez számunkra nem jelent sokat, számotokra pedig teljességgel felfoghatatlan.
A vég véget ért és a kezdet még nem kezdődött el, marad néhány nosztalgikus év a fordulópont körül, ami teljesen megengedhető ilyen esetben. A kör érintője előtt is kör a kör és utána is az marad, aki érti ezt, az nem csodálkozik a szingularitáson.
Különben is, miért csodálkozna? Nem volt olyan, ami meg ne történt volna.
- Öregszel?
- He? Már megint mi bajod van? Számolok, nem látod? A majdani epicentrum a végtelen mínusz zenit az ennediken tartományban várható. A mikor még nem realizálható, a kvantum időhosszát még nem tudom.
- Gondolom, visszafelé is ugyanannyi. Ugyan már, lazíts! Totál sötét van. És mint mondtam, totál semmi.
- Hát nem- vonta határozottabbá a saját kondenz elegyét a Vezérlő - nem azt mondtad, hogy sötét van, ami bár jogos és igaz- hanem azt, hogy érdekes. De ugyan mi?
- Ez itt. Az, hogy bár megnyilvánulunk, még sincs semmi közvetítő anyag, pólustalan és üres, az utolsó energiakilövellésen túl, a határtalan semmi közepén arról filozofálgatunk, hogy minek van vége és mi lesz ezután. Az, hogy egyáltalán itt lehetünk.
- hát szerintem inkább szükségszerű -próbálta lezárni Vezérlő a sekélyesnek értékelt eszmefuttatást
- Nem, nem-védte álláspontját a Szóló- most dől el, milyen lesz a következő ciklus, a kezdeti feltételek, emlékszel? Olyanok lehetünk, akár a teremtő! Egy Isten.
- Már megint ez az ostobaság! Hányszor mondjam el, hogy minden meghatározott, meglöksz egy golyót, az eltalál egy másikat, hatás, kölcsönhatás, gravitáció, tér-idő görbék…
- Talán nem. Nem csak. Talán ezúttal más lesz.
- Ez egészen kizárt, tekintve, hogy mi írjuk a forgatókönyvet. Egyébként is, hogy jut eszedbe ez a micsoda is? Isten? Különben is, mi a definíciója egyáltalán? Hogy fog a többi anyagi komponenssel együtt funkcionálni?
- Még nem tudom, csak érzem, hogy jó lesz, és kell.
- Már bánom, hogy beavattalak ebbe a buliba.
- Csak hadd gondolkozzam el kicsit, adj egy trillió évet!
- Sok! A negatív spirál pályagörbéknek be kell indulniuk százmilliárd év múlva, addig ezt az izét is be kell integrálnom a kezdeti feltételek közé…
- Dehogy kell, épp ez az, tőlük függetlenül fog létezni..sőt, ha jobban belegondolok, tőlünk is.
- Hát ez botrányos- hüledezett a Vezérlő – hogyan rendelhetnénk alá egy létező anyagkonglomerátumot egy független vezérlőnek?
- Na ez a jó kérdés, de úgy érzem, meg tudom csinálni. Különben is majdnem időtlen idők óta ezen agyalok..
- Százmilliárd év, utána beszélünk.
- Oké.
Aztán eltelt ez is.
-Szóval?- kérdezte a Vezérlő
-Mehet!-mondta a Szóló
A holtpont elmúlt, a végtelen számú galaktika most már mérhető, negatív gravitálásba kezdett. Sőt Vezérlő adott egy apró, általános lökést is hozzá – ami tekintetbe véve az esszenciájukat, azért nem is volt annyira apró.
- Kapcsold be! – mondta Szóló Vezérlőnek.
- Rendben! – Kacsintott Vezérlő
Feldübörgött a mélység mögül egy hang, melytől őket is kirázta a hideg. De nem volt ellenséges, sőt ellenkezőleg, biztató és reményt keltő érzés kerítette hatalmukba őket is a hallatán.


-Legyen világosság!


-Hmm..nem rossz- reflektált Vezérlő
-Ezzel eljátszunk egy újabb kvantumig -mondta a Szóló


2009-09-12

Szeptemberi ég

Még, még!
Gyújts fel, szédítő nyár,
Tarlóig perzseld kazlaim,
Hisz éjed után oly gyarló,
Oly feneketlen vágy emészt,
Akár a szerelmes párt,
Kik csillagot adnak csókért
Hajnalig, becézve, számolatlanul!

Még, még!
Ma van az utolsó perc,
Mikor elveszni lehet
Sötétre szikrázó édes,
Mámoros kalandozásban!
Vigyél el álmodni
Sűrű, titokzatos mélyű ég,
Hogy sóhajtsam: belőled sosem elég!

Még, még!
Vezess, öntsd szívembe
Óborrá nemesedő mustok
Parttalan folyamait!
Hogy részegen dadogjam szavak
Boldogan kuszált tagját,
Azután engedj csak
Varázsos, örök álomba elmerülni!

Még, még!
Egy deres, téli reggel
Végül úgyis elsiratva talál
Dőlt kalászok ölén,
Keseredett mézzel ajkamon,
S nagyon nagy csöndben
A fel- feldobbanó múltat hallgatom,
Mígnem elragad a szederjes halál.

Még, még!
Egy hosszú álmodásban
Hadd legyek utolszor szertelen!
Felvetem szemeim
A kihunyó, szeptemberi égre,
És kiáltom fohásszal
A nyugvó bíbor-veres Napnak,
Hogy ne legyen, ne legyen még vége!