Köszönöm (...)

Köszönöm, hogy kezem, ha kutat keresve
Megtalálja helyét elfáradt arcodon,
Köszönöm, hogy vársz még reám minden este
Mikor nyűgöm, gondom, te hozzád meghozom.

Köszönöm, hogy reggel csókolva bocsátasz
Utamra, elkísér derűd, eljön velem,
Köszönöm, hogy kérdéseimre a választ
Kereshetem nálad, s mindenkor meglelem.

Köszönöm a hangod, csalogányos múzsám
Édes csicsergése ébreszt, ha álmodom
Köszönöm illatod, s ajkad finom rúzsát
Mikor vággyal ölelsz, ízedet kóstolom.

Köszönöm, hogy tupíros, rakoncátlan fürtöd
Zegében-zugában kedvemre túrhatok,
Köszönöm, hogy mosolyodban oly gyakran fürdök
S becéző roham’ im szépen tűrve hagyod.

Köszönöm, hogy kezed bízva nékem adtad
S bízom, hogy többet már el nem engedem,
Köszönöm, hogy türelmed hosszúra szabtad
Megmaradtál hűen kedvesemnek velem.

Két év emlékére

Hosszú volt a tél, a mély-magányba fagyva
Társtalanul takart éber-álomtalan
Tavaszt vágyott lelkünk még csírázó magva
Magadban reméltél, s reményt vártam alant

Aztán egy reggelen, ablakomból láttam
Kertem végén futott sírva el egy patak
Sáros partján elszórt ezüstöt találtam
S éles kövén buktak át a sebzett szavak

Kihordtam a követ, (bár másokat bevittem)
Áttetsző sodrásán már megcsillant a Nap
Reá néztem ismét, s remegve elhittem
Amiről elébb csak az ábránd volt szabad

Vigaszul lettünk így egymásért lámpásnak
Együtt vágtunk útnak újra, párom, ketten
S mit jelentesz nekem, amit senki másnak?
Füledbe súghatom, itt fekszel mellettem

Látod? langyos május csókolgatja arcunk
Lusta bárányfelhők időznek az égen
Nem bánthat a jövő, ha édesen alszunk
Simítva ölelő egymás két kezében

Itt vagyok, vigyázok szíved kapujában
És mondom, hogy soha-soha ne félj többet!
Óvón hajtom köréd nyugtot adó szárnyam
Szeretlek, higgy nekem, boldog napok jönnek

Tárlat

Ócska árnyékká retusál a pusztuló idő

Valami alaktalan félelem ődöng körül
Mint nem múló kontrasztos délelőttnek:
Fogatlan kántáló, rút cigányasszony örül

Egy óriás festmény előtt állok igézve
Mely durva ecsetvonásokkal próbál betölteni
Finom pókhálójú megszámlált végtelent
Értelme nincs, egészen zord, szinte emberi

Most képcsarnok, hol mozdulatlan feszülnek
Egymásnak húszméteres sebzett angyalok
De ne higgy neki, máskor másnak formál teret
Azt idézi, amit láttál, vagy ahogy látni akarod

Bizony, elszédülsz, sötét freskók omlanak rád
Fényszóró vakít egy elnagyolt arc szemében
Sodor, kinevet, tükröt tart a portrék sora
Habot ver ajkadon a tajték, s megéget a szégyen

Keresed, merre a kijárat, de tudod is botorkálva
Hiszen rólad, magamról szól e furcsa tárlat
Reccsenő, régi parkett, üres keret rémít elöl
S a csuhás alak elviszi a kivágott vásznat

Hajnalban tetőzött az ár

Hajnalban tetőzött az ár
Csendes volt, csupán a kis bokrok,
Zsenge füvek csodálkoztak rajta,
Nem láttak, s nem fognak látni talán
Ilyen zavart, furcsa világot már többet.
Uszadék fák ültek az elöntött padokra,
Elfekszenek hamar, elengedik őket
Ölelő sima, selymes fényű karok:
Visszahúzódnak örökkön mormoló
Gyöngyház falú kagylóhéjaikba


Hajnalban tetőzött az ár
Riadt, bundás gombszemű vadnyulak
Közelebb óvakodtak az ázott gáthoz
Üregeik mély víz alatt, elrejtve számuk
S nem tudják, miért és mit néznek már
Csak tétován visszaugrabugrálnak
Vaksi, rózsaszínű kicsinyeikhez.
Míg hancúroznak elfeledve váruk,
Sovány, meddő kertek végéből szimatolják
Morc parasztok éhezett, bősz kutyái őket


Hajnalban tetőzött az ár
Reggel elmúlt, dél felé jár, szikkad a part
Nem tolnak újabb talicska földet
Hazament már, ki maradni nem bírt, vagy akart
Egy városi néz, füzetbe ír, jelölget
Kölykök szaladnak a gátra, kurjantva nagyot
Kiáltanak egymás szavába vágva
Hirtelen egyikük a sárba térdel
És egy darab törött cseréppel
Megdob egy túlparti ivó őzbakot


Hajnalban tetőzött az ár
Elvitte mind a reményt gyűjtött pénzzel
S néhány féltett álom házzal romba dőlt
De meghozta pajzsos szegénységét
Vendég bajjal együtt, mely őrzi immár
Csillag-fohászát ártatlan, könnyes szemeknek
Kitöltve, mit nem kért, ősz asszonynak,
S arany hajszálú, szöszke-szép gyereknek
Kezébe adva kinek vándortarisznyáját
Kinek hajtva kupicáját, büszkén halni, tőrt


Hajnalban tetőzött az ár

Vadkacsákkal álmodom…

Vadkacsákkal álmodom
Kik a langy uszályú fodros vízszínről
Lusta csapásokkal lökik el maguk
Szép, ívelt nyakukat nyújtva simulnak
A hűvös reggel kék-tiszta ölébe

Óriás, vérszínű, narancs korong előtt
Láthatatlan cérnán húzva emelkednek
Fel, fel csapatban észak felé tartva
Április van, utolsó, örök április

Vadkacsákkal álmodom
Fehér tollaikról vízpermet válik el
Billió, ragyogó mozdulatlan könnycsepp
Valami egészen lassú-lassú széthullásban
Haldokló, elmúló, lágy ölelésben

És rubinvörös sugár talál utat köztük
Óvatosan nyitva, mint szivárvány-legyezőt
Fényben fürdetve karcsú, büszke testük
Túl árnyék-selyembe vonva, rejtve el

Vadkacsákkal álmodom
Szállok velük oly szabad-boldogan
Végtelen, örök-hűs, áprilisi szélben
Karom szárnyukká lesz, s gondolatuk enyém
Együtt vitorlázunk, e sohasem volt csapat

S egyszerre ezüstcsík hatol fel az égre
Tompa püffenésre vérkígyót permetez
Megriadva szédül egyikünk a mélybe
S ebek csaholnak érte, a nádasban, odalenn

Városligeti kép

Hevéről elfeledkezett, mosolyog a Nap

Még hűvös, áprilisba hajló e délután

Lila kosztüm a hölgyön, az úron kalap

Sétapálcáján kézfeje megpihen sután

A hölgy apróvirágos kardigánt visel

Pillantása tört, szép, középosztálybeli

Belékarol és teljesen urára figyel

S az úr gyöngéden tartja, magához engedi

A tó körül még párok, s néhány gyerek szalad

Aranyeső nyílik a fagylaltárus mögött

Szombat délután van, mikor a szív szabad

Földalatti ér be susogó fák között

Odébb fotográfus villantja fényporát

Magnézium füstje fehéren kilobban

Barnuló fényképen néznek immár tovább

S mosolyuk örökre megmarad titokban

Aztán szétszéled a népes, idilli család

A gyerekek masnis léggömbért ácsingóznak

Otthagyva a pezsgőt bontó boldog apát

A tavon kacsák, s nagyon messze még a holnap 

naplóbejegyzés

Megyek, siettetnek unos tennivalók
Ma sem tettem érted semmit, varázslat
Kenyeret, tejet venni, felhívni a szabót
Varrt-e hajtókát a régi, rossz kabátnak…?

Csöpögő vízcsapot megszerelni ismét

Vállalni, mit tettem, ma is felelősen

S hogyha ott elkészül, hívnak tüstént innét

Van még a listámon elintézni bőven

Egész nap zsibvásár, nincs egy csöndes szeglet

Hétvégén dolgoztam, óh, de minek, minek?

Holnap újra munka, s nyűgös értekezlet,

Szolgálatkész vigyor: tessél mindenkinek

S cseppenként pohárban bajok gyűlnek-gyűlnek

Mennyi fér a színig, ki tudja, óh, ne mondd!

Árnyékos oldal ez, mindnek, ki betűt vet

Terméketlen salak hegyén lett fekete pont

De napsütés is ért ma, mielőtt megrovol:

Nem tud ez panasznál egyebet ontani

Mert a kedves szava simogató mosoly

S nem lehet azokból eleget mondani

S gyermekeim vágyó, jössz-e, mikor jössz te?

Édesen, búsan sírt csodálatos hangja

Mondja mind, s a kicsi szavukba vág közte

Apa, úgy szeretlek, vigyél el holnapra!

Tizenhat lesz Eszter, Simon x-ébe lép

Kis Fannin ókulár, pillantása komoly

Megelőzte Lázárt anyáskodón eképp

Mert az öcskös alól most nő ki a motor 

Elnézem távolról, mint serdülnek jobban

Fájdalom a ködben: nem leszek részese

Megszakad naponként a szívem titokban

Ne vádold magadat, kérlek, kedves te sem!

Amik majd elmúlnak, névtelen e perc

Szintúgy halommá nőve csontjaim felett

Kívánnám, hogy legyen mindből szép nefelejcs

S díszítve őrizzék egyszer majd földemet