Otthonom

Valami ábrándos reményben járok még, fák öveznek fölül
S cipőm alá hűséggel simul a rendezetlen göröngy
Magas lombok rejtekében hosszan énekelget körös-körül
Párjának a fülemüle, s ismerősként figyel, köszönt

Az erdőre vágyik nyugodni mind, ki fáradt, balga lélek

Városi csatornabűzként feltörő bajokat felejteni

Ahol a holnap, mint tegnap volt, és lakói nem félnek

Sűrű kalászokban hullámzik vadkender, s a tengeri

Ez az én földem, hol mindig nyárfa pihés termése száll

Elhagyott, símatükrű tavon a nádasban kócsag bólogat

Egy nagyon rég voltat idéz, törékeny inda, mese-szál

Merre álmomban kalandozván csatangoltam sokat

S idehoz a ma is, ha csak kedvem támad, vagy bántanak

Komorsággal eltöltő balsejtelmes emlékezések

Ha nyomorult férgem fölé tornyosulnak rettentő házfalak

S átjárnak egészen félelmeim, mint hideg penge-kések

Csönd gyógyít. Pók fon körbe hálót egy tölgyág hóna alatt

Az idő is lefekszik mellém ide, megáll mérni most, pihen

Félhomályba vonja árnya az omladékos kastélyt, tavat

Tömlöcbe zárva néz a valóság, s a lehetetlen azt mondja: igen

Itthon vagyok. Szabad. Vigasztal a láncfű, virág, patak, lomb

Estebédre mézek, s lusta, kövér bárányfelhők várnak

Elringok a szavak fonta bársony-mohos képzelet-csónakon

S a béke az egy, minek megadom magam, ha reám támad 

2008-05-12