Számvetés

Lassan húsz éve már, hogy
harmincegy is múltam;
bolyongva bolygó holdam
e pont körül kering.
Új évezredre várva,
fiatalon, s bódultan:
e távlat múltba, messze ring.

Hová igyekszik a
mindent tudni vágyó
lélekkel sebzett értelem?
Legyőzni a meddő
ágyra járó árnyat,
mely folyton közszereplő
egy eljátszott életen?

Inkább csak mélázom.
Mellékesen szólva,
hogy hová lett a cél,
és ki az idióta,
hogy veszni hagyja
pár ócska nem-is-dallamért
azt, ki megsiratja - őt?

De már mindegy mi
volt akkor, s mi volt előbb,
okokra mutató balga érvek
belső vívódások
és végső miértek
szánalmas csatája
rám hajtja úgyis a szemfedőt.

Nem érted, mit írok,
habár miattad is szűköl
e párszor hétsoros,
s mire mérgem hatna,
bevérzel a tűtől,
mely fertőzött volt,
és sajnos koszos.

Lassan húsz éve már
kering fejemben egy
fájó újrakezdés.
Átkozott már asszony,
(meg is haltam érte,
ma már nem haragszom,
legyen jószerencsés,)

átka joggal szállt fejemre..
tavaszt idéző szirmok
nekem pillangók, míg másnak
csapatnyi hajszolt lepke
mik hálóba fogatva
gombtű fején végzik,
egyszóval a tavasz kikészít!

Életem deléről ennyit,
nagy érzések dúltak,
mind emlékbe fulladt,
nem szépíti őket a kor,
sebet idő nem enyhít,
pedig milyen jó lenne,
hogyha nem lennék lator.

Legalább magamnak
hihetnék egyszer-egyszer,
ha már hitetni tudtam,
s megszakadt miattam
sok kedves, gyönge lélek.
Ha fölém is magasodsz,
homokdűneként temetsz el!

Gondolkodom még
egy hiteles folytatáson
hol eljövő a jövő
és nem síromat ásom,
a múlt meg békén megpihen,
szívem előre tekintve
holnaptól el nem szorul.

Látod, pont jókor élek,
lassan húsz éve már
megtalál a kéretlen ítélet,
de hát mit várjak?
naponta, keserűn
vagy magamon kacagva,
köszöntlek, óh, XXI. század!