Kérsz-e még…?

Porcukorral hintett, fahéjillatú volt, tudod,

És belül hízlalt mazsolával dús a sütemény.
Villára szúrt falatját kérdő mosolyoddal kísérve
Még forrón, fújva ízlelgettem, ölelve téged

Ropogós-barnára pirult fényes hulláma,
Mint incselkedve arcomba hulló hajzatod
Szájamban olvadt el selymes, kívánatos mézzé
Hogy melleidre szédüljek gyermekedként

Aztán a konyha padlója reszketve felborult
Véle sok edény zuhant, s csörömpölt a merőkanál
Csokoládéval és eper-ízzel öntve le a falat
Tejszínhabos csók közt kérdve: kérsz-e még?

Kérsz-e még a tegnap kitöltött ó-borából,
Mely torkodat részeg, tüzes dallal töltötte meg
Szín-milliók lobbanását tükrözve bogárszemedbe,
Mikor öröknek hitted azt a múló pillanatot?

Mert megvannak az edények, s a sütőformák,
Konyhában felszítani való lángocska hunyorog.
Kérsz-e porcukorral hintett fahéjas tortát:
Olyan mazsolával dúsan rakott finomat, tudod?

2008.08.30.

Köszöntő

Az ember ön, ki nékem látnom fényt adott:
Íze ronggyá rágott, ázott cigarettavég,
Kire talán a krónikákból egy tekercset hagyott,
Hogy a masinériáját repülni lássam még,
Mielőtt összekuszálódnának a Föld-napok.

Fél évszázad távolából köszönti a gyermek,
Ki kaleidoszkópjába bámulva fedezte fel,
Hogy a Mars miként éget el földlakó-szerelmet.
Kit az ábránd, s varázslat felnővén sem ereszte el,
Csillagok útjára tereltek vigyázó türelmek.

Ön, ki régmúltba gázolt száradt medreken,
Illionis poros egére rajzolt hullócsillagot,
Tűzőre szalamandrával gyújtott bűntelen,
De pásztortűznél lelt magának békét, s dallamot:
Könyvéből szövődve nyílt ki az életem.

Erőt kívánok, s a tetovált asszony testére még helyet,
Hogy ne feküdjenek el végtelenbe nyolcasok,
Míg a vér kering és képes mozdítani ép kezet,
A szavai szárnyaljanak, mint büszke sasok,
Emlékezetén megmaradjon a romlatlan ékezet!


Ray D. Bradbury közelgő 88. születésnapjára (aug.22)

Sirokkó

Az elmulasztott tercek törékeny dallamán

Billegnek szórakozottan, tétlen ujjaim;
Monszun nyomta várás, hogy jöjjön a sirokkó.

Olyan párásan feszült e révedt nyugalom,
Fáradt a játékhoz, s dolgok végét kikutatni,
Még nem kínoz mélyig, gyöngéden gyötör.

Keletig nyújtózik tehetetlen, lusta árnya,
Benne van a teher, ólommadár-szárnyra lapul,
Redőkbe hajtva halmozódik a forró sivatag.

Mennyi kötött út, másként nem tehető muszáj!
Lehunyt szemekre tompán hulló villanás,
Lehetetlent megkísérteni sem vágyó kudarc.

Mennyi élni restség, s hazugságba bújva
Ott virít éktelen a szégyen-gazként kinőtt
Gyalázatos, bárgyú, rózsás hús-növény!

Napkemence olvaszt, hevével melenget,
Nem takarnak langyos szellő-szalagok.
A test kövér gyöngycseppeket izzad, áll a lég.

Békés e part, szó ellen a csönd árnyékot ad,
Délibábos, képzelt tengerre száll a gondolat,
Érzelem mos partra egy-egy bomló hulla-tagot.

Kívánom a szelet, hogy jöjjön a sirokkó!
Rőt homokszemcsék feléledő tánca
Arcomba vágjon keményen, zuhogjon tegnapot!

Idézze eszembe a tőlem ellökött keserűt,
S lábamhoz csendesülve halkan dúdolja ismét
Az elmulasztott tercek törékeny dallamát!

Feltámadó szél

Belém nőtt a napok egyhangú gazossága:

Ődöngve járok, mint halott lélek sírhelyen,
Az útfélen pedig érett, arany búzatábla,
Nekem vadcsipke bokromon szúrósság terem.

Nem írtam régen, elfelejtkezett a számból
Kibukni a gyöngyös esésű patak-zuhatag,
Száradt törzs lettem, akár öklöző, kire számol
Egykedvű bíró, s ki fekvén padlón marad.

Ó, pedig borok tüzes illata, s kalácsé hívogat,
Érezni való vágyak rohama a kapukon
Dörömböl, nekieresztve párát fújtató lovat,
S látod, nem tört át még, csak elmémben tudom.

Messzi emlék a parttalan, tomboló áradás,
A felhőben még ott pihen az első szerelem,
Hogy cseppjéből csorduló gyönyörét, s bánatát
Viharával rám szakadón majd magamra vegyem.

Villáma eget, s szívet még el nem hasít,
De borzol már valami támadó szellőféle,
Kinyújtózik léptem, s feszültté tesz, amíg
Elered, záporoz, elmos sodró folyóm végre!

2008.08.01.