Ne fájj oly nagyon

Völgynek rohanó

szép álmom, s te rideg való
szabad vagy, Isten véled!

Zöldre futsz alant
vagy eltemet a hant:
léted vágyva úgy reméled,

hiába ölnek,
irtanának - megölellek,
magamhoz szorítlak, tépett párna,

füleld e csöndet,
picinyke angyal hogyan csönget
szekrénykéd ajtaját kitárva.

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke) 

itthon vagy velem,
ne félj, hidd, hogy szerelem
védi lépteid kísérve!

Nincs mentségem,
rossz útra tértem régen,
de játszani, óh, tudok nagyon,

mint vén kurva.
Nő volt, ki békém feldúlta,
menedékem szélfútta romhalom.

Fuss, rohanj hát!
Menekülj, s az ég haragját
kerüld, pusztulnod ne kelljen.

Ártó métely,
befogad előle menedékhely
szabad vagy, szárnyalj te szellem!

**

Asszonytestbe
varrom, amit megérlel az este;
gyermekké szelídül magom.

Csak rí csendbe,
míg rálel ringató kezemre,
s szűnik a kapáló vad fájdalom.

Nem vagy árva,
látod, ébredésed várja
kíváncsi hajnal sugárkoszorúja.

Karba veszlek
nyugodj kincsem, ez már az új kezdet,
tapintsd a mellet anyához bújva!

Álmom újra
határtalan, szabad égbe fújja,
gyönyörködve erdőt, vadon fát,

s a költő hallgat,
szívébe rejt egy perc nyugalmat,
s nem mondja, hogy: „nagyon fáj! ”

A dőlt betűs idézet József Attila: Nagyon fáj c. verséből való