Elmaradt a város a lankás dombok mögött,
A szürke beton póznák egyre távolodnak
Rideg árnya nem űz, meghalt nem tart fogva,
Szívébe végre kis nyugalom költözött,
S így marad talán...
Roppant égbolt alatt végtelen síkra ér,
Legelésző csordán szeme, óh, megpihen
A vonat zümmögve száll, ringatja, igen,
Álomba lüktetőn ver homlokán az ér,
S szél simít haján
Otthon jár, kemencén lógázik a lába;
Mily’ jó beszívva a friss kalács illata!
Apja szól, ölében csak egyedül maga
Ott ül a mesében, mintegy király-lánya,
Álma csillagán
Kicsit lassít, döccen, síp fütyül Hatvannál,
S pavilonok alatt nesztelen áthalad
Ébrenlét határán egy mosoly ajkán marad
Oly gyönge hervadni, hát boldogan csak vár,
Régvolt, újra-nyár..!
Sóhajjal nyitogat, álmot bont a sípszó,
Most már körül tekint mind a két nagy pilla
Élénk és figyelmes, csodál tágra nyitva,
Mintha összeforrna ég a földdel, így jó,
S amott gólya száll
Ismerős a mező, messzi a szép Mátra,
Kéklő csúcsain jár, időz a gondolat
Már érzi a Bükk hűs illatát: hívogat
Füzesabony után látni alig várja,
Hazamegy a lány...
2005-10-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése