utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.
Láncfű nőtt arra, s kankalin,
kószálva közöttük szédült a képzelet,
akáclevél nem kérdte: szeret- nem szeret?
pillangó szállna arra mind,
s tarka rajukban állva elvesznék megint;
ábrándoz a lélek, hogyha visszatekint.
Vannak ott pitypangok ma is,
hol áttört lombközön reánk hullt a fény,
kedves, most nem veled, egyedül voltam én.
Itt van kezemben a kavics.
Jelnek őrzöm elmúlt, édes tegnap után,
mikor csókot szitált reánk az est sután…
Mélázva múlt szép bánatán,
utánad mentem, mint akkor, valahogy úgy,
s cipőm alá feküdt a benőtt gyalogút.
Jártam a tegnapod nyomán.
Kis, fehér kövecskék gurultak előmbe,
emlékszálait az ősz szívembe szőtte
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése