Hidak VI. - Lélektől lélekig

Mi a lélek?- mondd hát, nyughatatlan hangya,

Kinek útja mindég erőn felett vezet?
Valami parányi lángnak tüze hajtja,
Végtelen sorokra vakon tett ékezet?

Elhajított kőért nyúló aggódó kéz,
Lángoló világok, hunyó törpék között,
Vagy egész nap gyűjtött maroknyi csorgó méz,
Véletlen lett kert, mit angyalhad öntözött?

Mi a lélek? – mondd hát, világnak világa,
Talpalatnyi földre reásütő sugár,
Mit kezében tart, míg mosolyogva játssza
Az életben maradást, tétova-sután?

Göröngy egy színpadon, mire óriás lép
S felkapva a széllel céltalan vándorol?
Vagy dacol elemmel, nem teheti másképp
Mindég újra kérdez, és újra válaszol?

Mi a lélek? – mondd hát, gyönge sóhajtás csak,
Gyöngyvirág illata langyos, kósza légben?
Elrejtett kincs talán, hogy vigaszként lássad
Börtönöd kulcsait az Ő szemtükrében?

Csók a csalódásért, hogy kijöttél e Földre,
S óvva terelgető csodáló képzelet?
Tűznek ellenében árnyat adó völgy-e
Hol meggyújtod fúva ősi, szép éneked?

Mi a lélek? – mondd hát, s én majd hallgatok csak
Vigyázom a fényét, amíg Te is raksz rá
Szavakból köveket körül találsz, hozhatsz
S álmod dúdolom, ha mégis elfáradsz már

Lélektől lélekig nyíljanak az ajtók
A zárat fordítsd csak, elég, ha engeded
Pillangók röppennek, szivárvány-híd tartók
Jöjj, jöjj, eltévedned, innen már nem lehet


cím Tóth Árpád azonos című verse (1923) alapján