Mondd meg!

Vagyok mérgező tőr, szívbe fájdalomnak

Lepett könnyet csaló, beismerő mondat
Hosszú, csalódott perc, jégbe fagyott jelen
Hogy öklöddel sírva fordulnál ellenem?

Vagyok keserű íz, felejteni való
Melyet csak részegség ártó bora olt
Meggyűlölni vágyott simuló érintés
Támasztalan holnap, kezedbe a kés…?

Vagy

Vagyok neked karod, mely álomba ringat
Zsongó, édes raja lepke-álmaidnak
Nyelvre cseppenő méz, mit bódulat követ
Szemed szivárványát összeszövő szövet?

Vagyok hajnalsugár, amely álmot széleszt
Ébredező pillán csókos lehelést tesz
Csiklandozó nyelvű melegség-zuhatag
Fénnyel söpörve le borongós éj-utad?

Vagyok csillag bolygód árva horizontján
Építgetvén reményt, félelmet lebontván
Mely a zenitig feljebb-feljebb halad
S azután is vissza-visszatekint, magadra nem hagy?

Vagyok pihés csibe szelíd tenyeredben
Darát csipegetve óvó szeretetben
Ki a délutánnal hamarján elpihen
Ki vagyok én - mondd meg - vagy mondd meg, ki nem?

Elveszett paradicsom

Túl zajgó városon láttam egy világot,
Hol nyugton bírtak lenni egymással emberek
Ki-ki fáradozván maga kenyerét ette meg
És hírét sem hallották, hogy vannak királyok

Pásztorok éneke szólt feledett völgy ölén
Okos, hű ebeikkel körül-körül jártak
Furulyával kísérve a legelésző nyájat
Háborítatlan éltek mind e föld köldökén

Ott békén volt minden, és fű-fával a vad
Csöndes ajakon a szó csak rózsát terem’t
- Hogy öröktől valónak tetszett e rend
S tisztán folytak tova, mint szép hegyi patak

Nem mertem betenni oda mocskos lábam
Néztem csak rá, dőlve félkönyékem fölött
Míg a Naptól a délután aranyba öltözött
Elrepült tavához szomjas madár-vágyam

És hűség állt őrt a dísztelen kapuban
Egyetlenem volt a drága asszony neve
S túl azon nem volt becsesebb ékszere
Ki, ha párjához ment, így szólt: édes uram!

Mondanom fölös, hogy gazdagon terített
S borral ékeskedett a vendégasztal is
A kenyér szegetlen, s fejér, mint a liszt
Jóllakott mind, ki jó étvággyal merített

Pedig nem volt kolbász a kerítésfonat
S a ház ragadós, bűvös mézeskalács
De megállt, jó hírt szerzett a biztos tanács
Melyet értő gyermek magába befogad’ t

Túl zajgó városon láttam egy világot,
Szívem cseppjeivel csordulásig tellett
S olyanná lettem, mint ama kicsiny gyermek
Aki hallgatni csak a jó szóra vágyott