Elküldtél hát

Elküldesz hát..,

nem hibáztatlak érte.

Nem kellek már neked.

Marad a csend, egyedül,

nem felelhetek.

Hosszú volt az út,

mely végül erre kanyarult.

Gyűlt a fájdalom,

a hordhatatlan teher,

aztán kipattant, bután, balul

Nem így kellett volna lenni,

most szenvedjük

mindketten tehetetlenül,

ahogy elmerül világunk,

s az évek zokognak belül

Mondtam szépen

mondtam, dühödten,

hiába kérleltelek,

sokszor szóval ütöttem,

de mindig megvédtelek.

Rám untál végül;

ostoba játékaim

addig-addig űztem,

nem vitt rá lélek, hogy leküzdjem,

nem voltam fain.

Aztán nem mondtam többé,

csak sírtam belül.

Már tudtam, hogy elveszett,

javíthatatlan e játék,

hajított kőként repül.

S nem, mint madár égen

kecsesen, szárny terjesztve,

önállóan, szépen,

hanem megkötözve,

sebesült-halálra ítélten.

Elküldtél hát..,

nem hibáztatlak érte.

Nem kellettem neked.

Marad a csend, egyedül,

nem felelhetek.

2020. 03. 02.