Amikor minden véget ért

Megállt, már minden, igen, örök fény tündököl

S a vén cigányasszony hátrafordulva, csodálkozásba
Meredt arccal elfelejtette tovább szórni átkait
Torka nyitottá fagyott, hangtalan, többé nem üvölt

Panoptikummá lett oly sok nyüzsgő város, utca
Milliárdnyi apró vízcsepp szétszóródva lebeg
Amint közé hajtott kerékpárján a matrózruhás gyerek
A meggörnyedő árus ládáját letenni nem tudja

Élénksége immár megmarad, az úrnak is, ki mutat
Az óratorony felé rebbenő tárt szárnyú madárra
Szalmakalapos, hölgyének finom, árnyékba vont arca
Mosolyognak szemei, simítja haját a közrevont fiúnak

Kinn, a platánfákat rügyezés közben érte a tavasz
Torpant szélfolyamba mered rajtuk ezer levél-rezdülés
A Múzeum-körúton állni látszék a döcögő villamos
S vele a pozsgás rikkancs-gyerek, ki plakátot ragaszt

Odabenn vendég és fodrásza hiába nézi a tükört
Azt a tincset – szólna- jó lenne még megigazítani
S kívánsága? - kérdezné a fodrász – lenne még valami…?
De megállt, már minden, igen, örök fény tündököl


Köszönet Fényesi Tóth Jánosnak az inspirációért!