2013. december 31., kedd

Nem hiszek már

Nem hiszek már...Se holnapot, 
se tegnapot magamnak.
Bús melankóliák lebegnek által
üres csarnokszívem helyén,
és mint bolondot hív csak
incselkedni számon kérő pár dal

Lerúgtam e koncot, emlékek
múló idő nyomán béklyózó terhét,
de szabad nem lettem, tudod.
Várok, s hogyha megtalálnak,
mint gyermek megyek kézen fogva,
nem kérdezve többé, hová indulok

Első sosem voltam, látod,
talán sorszámot se kaptam,
csak helyet foglaltam méltatlanul
a bordószín bársony karzaton,
sok másnak szóló műsort
végignézve, s együtt sírva balul.

Azt a holt, egyetlent szorongatom,
ki nevetve mást választott párnak,
de ne hidd, hogy a többiek nem fájnak,
első sorból árultam gyarló szívem,
szétszéledt, nincs már senki sem,
a színpadra feledés borít sátrat

2012

2013. szeptember 6., péntek

A kék bolygó (sci-fi)

 


-… de hát értse már meg, százados!- a vita hevében szinte üvöltésként gurult végig a hangár vastag lemezburkolatán a kétségbeesett visszhang.
- Mit? Hogy esélyünk sincs, Tábornok úr? – keményen megnyomta a rangjelet, miközben szúrós, kivörösödött szemmel a villant rá a százados – nézzen körbe: ezek a férfiak, nem félek a nagy szavaktól: hősök, megtették a kötelességüket, eljöttek magával ide, a Lélekvesztőre*, hátrahagyva családot, gyermeket, életet… maga tudta… TUDTA, hogy nem megyünk vissza, igaz? Mert a pokolból nem lehet kétszer felszállni! – teátrálisan gesztikulált, miközben végigjáratta tekintetét a legénység életben maradt tagjain. Mindannyian koszosak, füstösek, olajosak voltak és szédültek a robbanás okozta fájdalmaktól. Talán még valami agresszív vírus is megszállhatta a Tábornokot, vagy az utóhatás okozta hallucinációk hatása alatt vetkőzött ki magából? Nyugodt megfontoltsága mindenesetre a múlté lett.
- Nem, maga tökfej! Különben is mit ordít? – vágott vissza a megszólított - éppen ezt akarom elmondani: a küldetésünk most kezdődik! – ezt így, végignézve a roncsokon nehezen lehetett komolyan venni.
Amikor az űrhajó még csak egy csillogó fémszínű hengerként szelte a mély űrt és a cél misztikus pontként lebegett csupán előttük, akkor még könnyű volt lobogó hajú felfedezőknek érezni magukat, akik a hajó orrán, a fedélzet legszélén megvetett lábakkal kémlelték a távolt, várva a kosárból felharsanó győzedelmes kiáltást, hogy: Föld!
Azután a rendszer egyre közelebb került, meghatározták a koordinátákat, a gravitációs erők közti gyenge holtteret, ahol baj nélkül ereszkedhettek a kiválasztott bolygó felszíne felé. Először csak a kabin üvegének egy szögletét, majd felét, s végül teljesen betöltötte a kékség. Pályára álltak és úgy tűnt, semmi akadálya a landolásnak. De a komp - ez a békés szerkezet, melyet arra terveztek, hogy két, közeli, békés part között sétahajóként átvigyen néhány boldog turistát - felmondta a szolgálatot, épp az út legvégén, pár száz méterre a céltól, és elegáns megérkezésük szörnyű becsapódássá vált. A műszerek egy része használhatatlan ócskavasként szóródott szét, a másodlagos burok pedig üres konzervdoboz módjára nyílt szét és hullott két fél henger alakú dongaként fúródva a puha, agyagszerű talajba.
Akik bekötve, mozdulatlanul maradtak, túlélték – a többiek, akár a rongybábuk, kicsavart nyakkal, bevérzett sisakkal, összevissza heverő tagokkal, meghaltak. Az első áldozatai e hunyorgó, kék bolygónak. Szokás szerint a külső térben, a bolygó anyagával befedve, távolabb hagyták magukra őket, csöndes szertartással megemlékezve róluk.
Ennek tizenhét földi napja már. A sokk után megpróbálták a lehetetlent, kapcsolatot teremteni az űrhajóval, ám ez nem vezetett sikerre. Ráadásul felrobbant a kettes üzemanyagrekesz egy része is. A második sokk után mély apátia uralkodott el rajtuk, majd a kétségbeesés, mely a már vázolt összetűzéssé fajult.
Még később kitisztult a fejük és valami végtelen szomorúsággal vették tudomásul, hogy itt fogják eltölteni hátra lévő idejüket.
Ez a bolygó is lakható és lakott volt, ezt kiderítették még otthon, és nem a véletlenre esett a választás, amikor az utazást megtervezték. Már elmúlt világukban a kezdeti ujjongás, ami a korai felfedezéseket övezte, a telepesek százszámra vették birtokba a rendszereket. Csakhogy ide nem a benépesítés szándéka hozta őket, hanem egy különös és ritka jelenség, melyet nem tudtak megfejteni otthon.
Egyenlőre azonban sem az élet más jelei, sem pedig az a különlegesség nem volt észlelhető.
Elhagyták a hajót és lassan megindultak az idegen földön.
- Muszáj lesz végre kicuccolnunk a hajóból, egyetért Tábornok? Szakaszparancsnok, vegye fel, és hozza utánam azt a köteg kábelt! – utasította egy emberét a százados – igyekezett megtartani a fegyelem látszatát, habár jól tudta, az otthon beléjük kódolt magatartás átalakulóban van.
- Ugyan már, Owen! Egy kérésre van a szép szótól, ne legyen ostoba! – vetette vissza foghegyről a szakaszparancsnok, mire Owen lelassította a mozdulatait.
- Hogy mondta,… katona? – érezte, hogy most vékony jégre lépett, megfeszült minden idegszála, hogy nyugalmat erőltessen magára. Most oda kell csapnia, különben többé nem lesz lehetősége – ne feledje…- kezdte lassan, a megszerzett hatalom birtokának tudatában – hogy Ön jelenleg is a PánÚnió légierejének tisztjével beszél, és küldetést hajt végre, melyre parancsot kapott…
- figyeljen Owen, ez nem az a helyzet már…! – a másodpilóta nyugodtan levette sisakját és elejtette a puha homokszerű elegybe. Szelíden nézett, pillantásában nyoma sem volt haragnak, vagy ellenségeskedésnek, csak valami végtelen szabadságnak – Szokja az egyenlőséget kicsit, hallgassa a csöndet! Ha volnának itt madarak…
Owen a kézifegyveréhez kapott – Másodpilóta! Földre, hátrakulcsolt kézzel, most, azonnal! – a drámai pillanatot nem hagyta kiteljesedni arcátlan többszereplős lázadássá – Tábornok úr, ez az ember itt kétségbe vonja …
- Kérem a fegyverét, Owen! – szólalt meg csöndesen a Tábornok, szinte hipnotizálva a tisztet – ne csináljon ostobaságot! A szabályok megváltoztak, attól maga meg én is ugyanazok maradunk, hogyha levesszük ezt a csillagos maskarát, lássa be! Milyen emberként akar élni ezután? – nem fejezhette be. Owen váratlanul két lövést adott le, majd ordítozni kezdett, mint egy megveszett: … a PánÚnió kormánya nevében…! Ez tűrhetetlen,… mit képzelnek… a PánÚnió kormánya nevében…! – mindez addig hajtogatta, míg kimerült és összeroskadt.
A váratlan eseményre megdermedt mindenki. Bár hozzászoktatták őket a harchoz, a lelketlen, embert felőrlő várakozáshoz, és az összezártsághoz, az úton tapasztalható sokféle konfliktushelyzethez, de ehhez, a bajtársak elleni a fegyveres támadáshoz nem. És azok után, amin végigmentek, erre egyikük sem számított.
Owen kisvártatva visszanyerte erejét és a még mindig döbbenten, összerezzenve előrehajló katonák felé fordult:
- Sorakozó! Mit állnak itt? A lázadást megfékeztem, az ellenállókat ártalmatlanítottam, átveszem a parancsnokságot! Két ember fogja és idehozza a kábeldobot! – recsegte, azok gondolkodás nélkül megindultak a parancsszóra, mintegy villámsújtottan. – tegyék le, húzzák ki ott és aztán utánam!- az emberek mozogni kezdtek, de akár az álomban, csigalassan, hogy rájuk kellett förmedni:
- Simpson, DeWart! – mintha élnének! Mi van magukkal?
Azután megint váratlan dolog történt, mely most a századost döbbentette meg.
A megszólított katonák, miközben elindultak teljesíteni a parancsot, egy meghatározhatatlan pont felé fordították fejüket. Kissé felfelé néztek, halovány mosollyal arcukon, közel egy irányba, mintha valami vidámságra okot adó dolog történne ott.
Egy közlegény, bizonyos Elmer kilépett a továbbra is cövek feszesen álló sorból, mintha csak egy járókelő volna a friscói utcán és messzebb mutatva, halkan megkérdezte:
- Százados úr! Ön nem hallja ezt a hangot? – az udvariasnál is alázatosabb hangon, hogy nem lehetett bántani érte
- Közlegény, mi ütött magába? Vissza a sorba! Majd megmondom én milyen hangot halljanak…! – még a szájában volt a szó, amikor átsuhant homlokráncai között egy foszlány. Ismerős volt, mint azok a feledett emlékek, melyeket nagy szárnyával eltakarni igyekszik lustán nyújtózó idő, de meg nem szüntetheti őket. És egyben édes, mint az érett körte íze, amit egy gyönyörű szempár tulajdonosa adott át évtizedekkel azelőtt eljegyzésül mosolyával.
Owen megtántorodott: a képzelete annyira valóságosként vetült elé, hogy szinte ott volt a tengerparton, Mary-vel kézenfogva…- Nem, ez nem lehet! – suttogta. Valahogy abszurdnak tűnt az egész helyzet. Majd a zavartól fennhangon ordította Simson és DeWart felé:
- Hej, mi történik ott?
- Százados úr! Segíthetek? – kérdezte Elmer
- Mit mond, közlegény? – megfordult, hogy jól lássák. De nem érdekelte igazából a válasz.
Az egyik, nagy lilás nap éppen lenyugvóban volt, de magasan, fenn a másik még elég fényt és hőt adott, s mire az is lebukott, az emez ismét az égre szökkent. Ily módon sohasem jött el az éjszaka. Az iker rendszerek már csak ilyenek.
- Tehát. – kezdte el, de a hangsúly alapján mintha itt be is fejeződött volna a mondat. Visszanyerve önuralmát ismét a katonatiszt szólalt meg:
- Felderítjük a környéket. Információink szerint találkozhatunk alacsony szintű létformával. Bizonyos távolságonként fedezéket fogunk kiépíteni, ahol letáborozunk. Innen járőrök indulnak és jeleznek, ha tiszta terep és tovább mehetünk. Megértették? És nem lesz még egy ilyen rendbontás! Ehhez tartsák magukat! Végrehajtani!
- Igen, értettem, uram! – hangzott a harsanó szabványválasz a férfitorkokból, éppen úgy, mintha a gyakorlótéren álltak volna.
Elindultak a puha, agyagos talajon, a nehéz menetfelszerelés miatt látványos bakancs nyomokat hagyva maguk mögött. A köröttük lévő, gyéren nőtt barnás növényzet inkább olybá tűnt, mintha valaki véletlenül hajigálta volna el út közben a lankás felszínen, aztán megfeledkezett volna róluk. A távolabbi hegység felé vették az irányt, mely, mint egyedüli tájékozódási pontként szolgált a vidéken.
"Estére"- mintegy földi fél nap múlva elérték az első fedezék helyét. Owen kiküldte az első felderítőpárost, meghagyva, hogy kétóránként jelentkezzenek be az őrszemnél. A hosszú utazás során, bár a hibernációs szakaszt követőn ismét edzeni kezdték testüket, elszoktak a monoton gyaloglástól. A százados és az egység között levő feszült viszony sem enyhült, nem volt kedvük beszélgetni. Felállították az első tábort, a fáradság miatt azonban hamar pihenni tértek. Még a kettős nap folytonos jelenléte se tudta megakadályozni ezt
"Hajnal" felé, amikor mindkét nap éppen takarásba került rövid időre, az őrszem jelentett Owennek:
- Százados úr! A felderítőkkel nincs kapcsolat!
- No, mi a fene? Talán ezek is alszanak? Próbálja újra!
- Uram, több órája azon vagyok.
- Rendben, készítse fel Dave-t és Ivory-t, keressék meg a helymeghatározó és a nyomok alapján és hozzák vissza őket!- eltöprengett, mihez kezd maradék egységével, ha ilyen gyorsan fogyni kezd?
Nehezen telt a várakozás ideje. Eszébe jutottak az elmúlt napok történései. Nem is próbálta érzelmi alapon feldolgozni: Texasban nőtt fel, ahol katonának nevelték, aki a kiszabott célért létezik, de elöljárói – a Tábornok halála óta - most már olyan messze kerültek, hogy kérdésessé vált a cél értelme. A hajó, bár ott kering valahol felül, nem fog továbbítani vissza jeleket, és annak az esélye, hogy újabb expedíció érkezik, belátta, nulla. A Tábornokra visszagondolva nem is értette, hogyan követhetett el ekkora fegyelmi vétséget. Világosnak tetszett, hogy a fegyelmet fenn kell tartani: bármi áron. Egy fejetlen banda szétszóródik és elvadul; nem mintha épp nem ez kezdődne: eltűnnek emberek, szakad szét az egység. Nyugtalan volt. Nyugtalanságát tovább táplálta az emberek délelőtti furcsa viselkedése is, de most ennél sürgetőbb feladata volt. A célt újra meg kell határozni. Felderíteni a terepet és életben maradni, azután … még nem tudta, mi lesz azután.
Menetkészen álltak, amikor Ivory hívása beérkezett, de egyáltalán nem volt megnyugtató:
Dave útközben megállt és valamiért nem volt hajlandó tovább menni, ezért egyedül folytatta útját azzal, hogy visszafelé csatlakozik. Az utolsó tárolt koordinátákon megtalálta a nyomokat, csakhogy azok rövidesen megszakadtak, mintha egy nagy madár, vagy valami elragadta volna őket egyszerre a talajról.
Owennek ez egyáltalán nem tetszett. Micsoda képtelenség! De leginkább Ivory utolsó mondata zavarta meg: "mintha egy várost láttam volna távolabb, egészen olyanformát, mint amilyenek a mi otthoni városaink". Hangjából sem a félelem csendült ki, sőt inkább valamilyen jóleső derű. Utasította Ivory-t, hogy azonnal térjen vissza.
A hírre, hogy esetleg hasonló életre, esetleg civilizációra találtak, felvillanyozódott a szakasz, képzeletük elszárnyalt és fantáziájukkal benépesítették a bolygót. Owen hiába erősködött, hogy ez lehetetlen, a radarok semmiféle mesterséges képződményt nem jeleztek. Talán Ivory-t megszúrta a nap, vagy elfáradt és nem ivott elég folyadékot. De a szellem kiszabadult a palackból. Majd tisztázza a helyzetet. Szerencsére orvosi képzettségű katona is volt velük.
Tehát ismét felállították a tábort, hogy bevárják Ivory-t, aki úgy néhány órányira lehetett tőlük. De Ivory nem jött, sem aznap, sem a következő nap. Ahogy társai esetében, vele is megszakadt a rádiókapcsolat, bár a készülék sistergéséből ítélve az működőképes maradt.
Owen kimerült volt, elhatározta, hogy ezen túl együtt mozog a szakasz.
A negyedik nap követve a lábnyomokat eljutottak Dave, és Ivory, illetve két másik felderítő társuk vélhetően utolsó szilárd tartózkodási helyére. A nyomok valóban véget értek, csak egy pár – Ivory-é fordult vissza, de ez is csak egy darabig tartott, Dulakodás, harc nyoma egyáltalán nem volt felfedezhető, olybá tűnt, mintha egy hatalmas palackozó üzem futószalagjáról felemelték volna őket hátizsákostól, mindenestül.
Időre és józanságra volt szüksége Owennek, hogy döntést tudjon hozni. Nem attól félt, hogy éhen-szomjan vesznek e galaktikus pusztaságban, a tömzsi kis "energia transzfer" már megoldotta ezt a problémát, gyakorlatilag bármit bármilyen fogyasztható élelmiszerré képes volt átalakítani, de ez az ismeretlen erő, ami beszippantotta egységét, láthatatlan ellenségként állt vele szemben.
Ha már itt rekedtek, értelmes elfoglaltságot kell találni, ehhez azonban nélkülözhetetlen az az ismeret, ami elillanni igyekezett látómezejéből. Mintha a bolygó maga burkolózott volna a titok palástjába: amit láttak, nem stimmelt azzal, amire számítottak és leginkább a lilás, rózsaszín fénybe vont, hullámzó dűnén kívül nem is volt felfedezhető semmi, annak a messzi, 20-30 mérföldre levő hegyláncnak a kivételével, ami felé elindultak.
Néhány órás menet után azonban ez is megváltozott: az élet sűrűsödő nyomai félreérthetetlenül jelezték, hogy jó irányba tartanak: a kisebb bokrokat összefüggőbb talajnövényzet váltotta fel, és valami gumós, fa és kaktusz keresztezésével létrehozott fajta kezdte uralni horizontot.
A tó teljesen váratlanul termett előttük. Zöldeskéken illeszkedett a tájba és természetesnek tűnt. Láttára az otthon érzése hullámokban tört rájuk, fáradt és feszült idegeiknek annyira hiányzott az efféle gyönyörűség, hogy gondolkodás nélkül vetkőzni kezdtek és mire Owen felocsúdhatott volna, kurjongva futottak partja felé. Illata, színe, fodrozódó hullámzása kétségtelenné tette, hogy víz az, nem lehet más. És még ott is, visszafordultak, és hívták a századost, aki maga is nehezen vonta ki e képződmény, valamint szétszaladó egységének hatása alól magát. Azután megérkezett a hang a torkára, és szidalommal, függelemsértéssel, büntetéssel fenyegetve ordítva utasította az embereket visszafordulásra.
Azok mintha végleg függetlenedtek volna tőle, nevetve kiabáltak vissza:
- Ugyan Owen, hagyja már ezt a butaságot! Jöjjön maga is! Különben sincs a fegyverében már lőszer!
És így volt, Owen bénultan kapott fegyvertáskájához, de pisztolya fabatkát sem ért már, hacsak leütni nem akart volna valakit vele. Hát innen a nagy bátorság! Akkor meg miért nem végeztek vele már korábban? A falkaszellem mégis erősebb az önállóságnál? – Felismerte, hogy egy nálánál nagyobb és ismeretlen entitással küzd, mely megnyilvánult a katonáin, és ebben az idegen környezetben kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát.
Még egy kísérletet akart tenni, kiadni egy utolsó vezényszót, de addigra egymást követve beleugráltak a vízbe.
Közelebb merészkedett, hogy legalább szemmel tarthassa őket, ám ahogy odaért, nem… nem akart hinni szemének,… nem volt ott semmiféle tó! Meredek szakadék görbült a mélybe, ahonnan meleg pára és homályos köd gőzölgött fel!
Hogyan…? Miféle érzékcsalódás vonta be elméjüket?- hátrahőkölt "Újabb trükk"- gondolta – de efféle trükkök a filmekben és az őrültek vizionáló elméiben léteznek csak. Ez totális meghökkenés egyenlőre nem engedte egyenlőre tudatába férkőzni azt a gondolatot, hogy tulajdonképpen elveszítette maradék állományát.
Lassan-lassan mélyült el a sokk, ahogy az agyvérzés sötét, szirupos, sűrű folyadéka megbénítja az agyat. Túl sok hatás érte, túl rövid idő alatt.
Leült a sziklaperemre és belülről elindulva egy vékony szálon keresztül feltört benne egy forrás. Nem a szervei mondták fel a szolgálatot, nem is valami embóliaszerű folyamatra gondoljanak, ahol több ér megpattan. Egy, majd több csatornán áramlani kezdtek eltemetett érzelmei a múlt felől, végül mintegy szökőár borította el és ő tehetetlenül, végtelenül elhagyatottan könnyezett.
Nem tudta, meddig lehetett így.
Csak azt tudta, hogy ez itt nem Texas, nem a Lewisville-i tó békés világa, ahova gyerekkorában haverjaival pecázni és fürödni járt. Olyan messze esett mindez, mint amikor valaki kinyújtja a karját a csillag felé és az ujja végén még millió fényév van, csak utána következik a fénypont. És amilyen vágyott játék volt ez: megérinteni a kis fénypontot, képzeletben legyőzve – megsemmisítve a távolságot, olyan hamar be kellett látni, milyen lehetetlen is ez. Megpróbálta most újra, félretolni a fényéveket, visszacsévélni a haszontalan időt: és lehullott a századosi egyenruha. Mary első csókja is ott égette meg, aztán később a mexikói öbölhöz jártak le, ahol a végtelenséget ősi borzongással élte át.
Amerika roppant ege alatt hangyának érezte magát, aki azonban szorgalommal és kitartással eljuthat A-ból B-be, megfejtheti a létezés titkát. És mi is volt ez? Nyilvánvalóan nem az, hogy birtokoljon bármit, ami pénzért megszerezhető. De birtokba venni a végtelent, és talán ezért is jelentkezett a houstoni központnál. Míg ott összesen néhány órányi távolságban araszolt a térképen, és azt hitte szabad, most itt van, millió évekre és börtönbe zárva. Inkább járná Frisco
kertvárosi utcáit, ahol magnóliavirág illatúak a délelőttök és a kerítés nélküli, széles, mély árnyékos, földszintes házak portáit nyugodt, óangol Bobtail-ek őrzik.
A keserűség mellé hirtelen támadt csillapíthatatlan vágy fogta el hazája iránt és megértette, hogy fölöslegesen tett meg ekkora utat ezért a felismerésért.
Vajon mi járhatott Simpson és DeWart fejében? Felidézte különös mosolyukat. És Elmer? Feltűnően nyugodtan viselkedett. És a századparancsnok meg a Tábornok? Amikor a szemükbe nézett, megszédült a totális szabadság látványától. Mi lelte ezeket az embereket?
Ez lenne hát az a különlegesség, amiért idejöttek? Levedlett róla maradék katonai mivolta is, ahogy szaggatta, tépte a csillagokat váll lapjairól.
Amikor megfordult, Owen, az ember állt ott, szemben pedig hívogatóan nyújtózott a villanypóznákkal övezett ismerős Main street, mely Frisco szívéig vezetett.
Nem maradt több kérdés.
Futva indult el, többé vissza sem tekintve.

2013-09-06



A Kék bolygó  191. old. 

2013. augusztus 21., szerda

Versfolyam - Az éjféllel együtt

kri írta:
Az éjféllel együtt szakad fel a sírás.
...

Hol örömkönnybe csobban a hittel várt gondolat,
mint fürdő testek oltják hevüket a nyárban,
hol meg szaladna, mint szalad gyors patak
habzó borulatokkal dúlva, halálra váltan

Miért is keresnénk, kiút nincsen ebből,
áll, folydogál, vágtat, mint diktálja útja,
leszakad hirtelen a magas meredekről
s összegyűl cseppenként a mélytükrű kútba

Szakadj fel te sírás az éjféllel együtt,
lélektől szakítsd el, mi nappal benn ragadt,
bénító kínjait hajnalra feledjük,
aludjunk hát most és reményünk megmarad!



Idézett gondolatok: kri

2013. augusztus 8., csütörtök

F. világa III. kötet: 21.- 30. rész

 F. világa - 21. rész

Tulajdonképpen elérkezett arra a pontra, amikor mindeggyé vált, hogy emlékeiből, vagy utópisztikus jövendőjéről szőjön álmokat. Megérkezett a jelenbe, mely sohasem töltötte el boldog inspirációval. Legalábbis most így érezte, és mint érzései gyakran, ez is becsapósnak tűnt. Ámbár az évek, melyek eleinte gondtalanul röppentek el fölötte, mára fájdalmas nyomokat szántottak elméjébe, azért nem szűnt meg feltenni az alapvető kérdéseket: ki vagyok, miért vagyok itt, merre tart ez köröttem zajló káosz, és nem utolsó sorban, hol van a 12 éves Chivas Regal-os üvegem és miért üres megint?
Tudta, hogy ez a ma is egyszer talán egy borongós, szomorkás, fanyar utóízzel itatott, talán jóleső, tenyérnyi napfénnyel melegítő emlékfolttá zsugorodik homlokráncos barázdamezőin.
Talán jelentéktelensége okán feljegyzésre sem kerül, vagy a feljegyzés nem fogja felidézni a hozzá kapcsolt attitűdöt. Annyi talán és lehetséges, vagy mondjuk úgy: esetleges lebegett körülötte a valóságának beteljesedésére várva, hogy kérdésessé vált önnön személyiségének reális volta is. Álomvilágát nem nevezhetjük egy objektíven érzékelhető valaminek, hiszen ez belőle, benne képződött újra és folyamatosan teremtve magát. A kapocs, a kuszán rótt betűhalmazok, melyek mintegy sebesen úszó hajó farvizének szétterülő fodrai éppúgy nem adott számot teljes hitelességgel a benne zajló dolgokról, mint a nevezett hajóról a tőle távolodó, önálló életre keltett hullámzás.
F. nem volt kiemelkedő kortársai - e kor szülte sorstársak között, hiába reménykedett titkon, hogy talán viszi valamire, amiért érdemes lesz megemlékezni róla, csupán a baj és a rendetlenség gyűlt általa. Nagy volumenű kreativitásának sziszifuszi pepecselése vetett gátat, mellyel minduntalan csiszolgatni akarta félkésznek tűnő munkáit. Ahogy megfogalmazta egyszer: középszerű lett és ez a titulus volt a legbiztosabb fokmérője értéktelenségének.
Ahogy a lakótelepi szabványablakon kitekintett, maga is szabványosnak, sablonosnak és közhelyesnek érzett minden megélt és magából kiírt gondolatot. A világ, a környezet, a fakó január lehangoló, bántó, depresszív hatással volt rá, nem enyhítette a bágyadtan próbálkozó napsugárka még langyosnak is alig nevezhető pillantása sem. Mintha az ultraviola, vagy a láthatatlan röntgen akart volna szivárványt előidézni színekre vágyó lelkében. A szürke és a fehér nem éppen terápiás színek. Aztán rájött, hogy az a legnagyobb baj, hogy C. nincs otthon.
Betegsége ugyan nem kötötte ágyhoz, de a pizsama mégsem kívánkozott le róla álló nap. És ez a betegségtudatúság is gerjesztette csak erősödő negativizmusát.
Ez pedig már egy másfajta betegségként hatalmasodva el öngerjesztően gátolta a gyógyulás folyamatát.
C. tanítónő volt és a napközi végén hozta haza magával a már szinte felcseperedett B.-t. Ilyenkor azonban még mindketten elfoglaltságaikkal foglalatoskodtak, tették a dolgukat.
Igen, ez lehet az oka: hogy minduntalan egyedül marad gondolataival. Meg kell beszélnie ezt vele. Megbolondul az ember így, magában. Azután annyi, vele kapcsolatos kedves érzés tört rá, hogy rügyet bontva elkezdte tervezgetni eljövő tavaszukat, mintha elfújták volna bajait. Mindaddig, míg a köhögés és a rohamszerű fuldoklás padlóra nem kényszerítette.

F. világa - 22. rész

Én, F. nem akarok úgy meghalni, hogy azt mondják rólam - utánam, hogy valami furcsa, érthetetlen emberke voltam. Vagy például még azt sem, ami azt jelentené, hogy a fölöttem való rövid sajnálkozáson kívül egyéb nem nagyon élt túl. Az életben még annyi dolog foglalkoztat, és mióta megfogott ez az érzés, hogy elmúlni is lehet, nemcsak túlélni, ezeket a dolgokat egy irányba rendezi a közeledő jövő egyre keskenyedő útja, mely elállja a lehetőségek útját. Nem azokra a napokra, órákra gondolok, melyekkel szabadon játszhatok még, hanem az utána következőkre, amikor már békén fekszem csak valami temető nyirkos koporsójában.
Ilyenkor, mármint a szabad játszás óráiban, örömmel tölt el bármi apróság, ami létezik, mozog, életet ír a nagy halott galaxis-könyvbe, és jelet hagy, hogy ott volt. Gyermekeimre, és szellemem örököseire gondolva lecsillapodik a félsz bennem, hiszen nem is halok meg igazán, csak nem én leszek ott, hanem egy másik arcról sugárzik szét a mosoly, aki helyettem mondja megittasulva a rá törő érzéstől, hogy: élek! A körforgás pedig folytatódik, ha tagadni is szeretnénk, a csillagrajok spirálkarjai tovább tekerednek és a Nap birtokba veszi a Föld egészét egyszer, mi pedig ezernyi másik biztonságos bolygóról szemléljük majd e szívszorító pusztulást. Addigra emlék lesz a kezdet és homállyá a régvolt, talán az egybolygós mesét sem hiszi el minden csöppség már. De reménylem, hogy ott leszek szívdobbanásaikban, amikor első szerelmük lángja bíborszínűre festi álmaikat, és ott leszek, mikor rímek párja kezd játszadozni ébredő ajkaik körül.
Persze egyáltalán nem akarok meghalni, hisz ki az a bolond, aki akar? Aki halni vágy, azt olyan fájdalom járja, ami elviselhetetlen. Hiába is fognám kezét, hiába öntenék szavakat őrá, csak teremtőjével bírna megbékülni.
Élek és ez a szó határoz meg most. Határozottan magamhoz térít, józan céllal tölt el: nincs mit henyélni, kevés az idő, és mintegy tautológikus magyarázattal szolgálva kimondhatom, hogy rengeteg a sürgős élnivaló! A kitisztult fej sajátja, hogy tervet sző és megvalósításra át is adja azt zsibongó tagjainak; azok meglendülnek és táguló véredényekkel munkává alakítják azt. Nekem írnom kell és házakat rajzolni, költségvetéseket gyártani hozzá, meg persze sok más kevésbé hasznos dolgot művelni pénzért. Azonban a "muszájért" kárpótol a "lehet", mert nincs is nagyobb öröm elvégezve a kötelest, kiszaladni a délutáni parkba, ahol nyüzsög a virtus és szelíden nő a szellő-hajlította fűszálak milliója, illatozik a rét, a természet az ölembe simul. Az érzékeket megöntözve pedig szárba szökken a lélek és egyszerű, csacskaságokat jegyez fel csak úgy. Nincs is nagyobb dolog annál az ártatlan semmiségnél, hogy megérinti arcom a langyos napsugár, vagy látni, hogy a kislány látszólag ok nélkül puszit ad anyukájának.
A fagylaltnak az a dolga - és sorsa, hogy elnyalják egy forró napon, és hűsítője legyen a málnaszínű ajaknak, így minden másnak is a maga rendje szerint rendelt, vagy felfedezésre váró célja van.
Még azoknak is, akik nem is sejtik, jövendőjük tartogat tennivalót, értelmet, beteljesítendő feladatot, ha másért nem, a szomszéd gyerekéért, akinek nem jött el játszópajtása. Minden, amit örömmel teszünk, a halál napját odázza el.
A halottak után úszó tavirózsák maradnak csupán, melyeket széttol a hajó, s melyek ismét együvé térnek. Valami emlékfélék, amik a legkevésbé sem őket jelentik, hanem csak a róluk -talán épp gyenge pillanataikban - költött anekdotákat. Nem örülnének, ha hallanák.
Szép a léleknek bármilyen bátortalan rezdülése, és leggyönyörűbb érzés a szerelem, de kedves a szelíd, ártatlan arc annak, aki gyöngéden fogja kezébe. Ámbár megemlékezem arról a fentebb írt virtusról is, mely teremt, és erővel alakít, mindenről, mi emberi lelemény és mi fájdalom árán lett győzelem a jóért. Ha tehetném, még sokáig időznék a létezésnek e magasztos partján. Azt akarom, hogy ezekre a szavakra emlékezz, amikor kimondod, hogy voltam.

F. világa - 23. rész

C.-t várta F. éppen, s hogy valami történetet is adjunk keretként betegségtudatával jól ellévő hősünk eszmefuttatásai mellé, itt az ideje, hogy beszámoljunk egyéb hétköznapjairól. A hétköznapok valami olyasmik, amik eltelnek anélkül, hogy érdemleges feljegyezni valót hagynának maguk után. Mégis vágyjuk, hogy legyenek, mert az ünnep folyamatossága megölné, ami megelőzi azt: a boldog várakozásét, mellyel készül a lélek kitörni az egyhangúságból. Mert az emelkedettség eléri a tetőpontját és attól kezdve szelíden csillapodni kezd, mígnem elmúlik az az érzés, mely feltölti és bizakodón színessé teszi a hétköznapokat.
F. rájött, hogy addigi élete üresen telt C. nélkül és éppen ez adott várakozásának táptalajt, illetve a tény, hogy szerelmi érzése ünnepi asztalt terítve lobogott még mindig szívében.
A hétköznapok azonban hol lélektelen érzésgyilkosokként leselkedtek az útfélen, hol meg csak unatkozó, játszani kicsapott utcakölykökként, akiknek mindegy volt reggel van-e, vagy délután. Ha belegondolt sorukba, kedvetlenség fogta el, de elég volt egy váratlan félmondat, ha meglökték véletlenül a közért kenyeres pultja előtt és hirtelen személyes sorsba nyerhetett bepillantást az elkezdődő beszélgetésben, vagy elékerekezett egy kisgyerek a semmiből és a dolgok általános menete kizökkent egy konkrét irányba, ilyenkor felderült és visszatért életkedve a monoton melankóliájából. Persze azért szeretett egyedül is lenni, utazni a sokasággal, és fürkészni az arcokat, találgatva ki, ki lehet, vagy begubózva hagyni, hogy félálomszerűen rátelepedjen a reggeli moraj, mintegy ott is léve - meg nem is, tudatában lenni puszta statisztikai jelentőségének, de érzékelve is a hozzá hasonló egyedek közelségét ez mintegy biztonsággal töltötte el, és létezésének folyamatosságát biztosította.
A megálló mostani üressége azonban fokozta számkivetettségének érzését és mintegy megkérdőjelezte közösségi mivoltát. A gyér forgalomban úgy suhantak el a kocsik, mintha nem is szeretnének időzni azon a ponton, ahol ő tartózkodott. Ami távol volt, még inkább távolodni tetszett, akár egy galaktikus robbanás mintájára.
Nem volt különleges más tekintetben sem ez a nap, habár F. lelki világában az ilyen eseménytelenül folyó idők néha egész elképesztő relevációkat voltak képesek előidézni. Ám C. várása önmagában kiemelte a perceket a többi közül.
Mielőtt kedves olvasóm kapkodni kezdené a fejét, hogy most akkor mi is van, F. otthon ül-e pizsamában, vagy a szemközti buszmegállóban áll-e a hűvös kora tavaszi délutánban, megnyugtatnám, hogy talán egyik sem, vagy mindkettő, illetve a történetnek egy olyan kibogozhatatlan elegye, mely megengedi, ezt és/vagy azt, sőt túlzottan az időpontbeli és évszakhoz kötődő korlátozásokhoz sem ragaszkodom. Megértem, hogy réme vagyok ilyetén az Agatha Christie regényekhez szokott olvasónak, ahol és akinél, ha szövevényesen is, de végül győz a mindvégig jelen levő logika, és kiderül, ki a gyilkos. Cserébe konkrét áldozattal ugyan nem szolgálhatok, ha csak nem számítjuk az idős páfrány kimúlását, melyet szerencsétlen véletlen folytán B. idézett elő, amikor bemutatni szándékozott egy frissen tanult Taekwan-do fogást, gyökerétől zúzva le és törve ketté a mit sem sejtő szobanövényt - persze háttal állva neki és egyáltalán nem szándékosan.
"A győzelemért az embernek mindenek előtt tudni kell önmagát legyőznie..."
"A harcos, ki megacélozza testét, annak lelke is nemesedik és megvalósítja test, lélek és szellem tökéletes összhangját..."
Ámbár ezek szép gondolatok, és amint B. lelkesülve elszavalta, ahogy tanítómesterétől is hallhatta nyilván, F.-re egészen rátört tinédzserkorának az a fejezete, amikor maga is elhitte, hogy mindez elég lesz hozzá. És hagyta, hogy arcának pírja az ő mosolyában nyugodjék meg, mintegy helyesnek találva a kimondott - és harci mozdulatokra lefordított szót. A páfrányt azonban nem vigasztalhatta már velük.

F. világa - 24. rész

Korán nyár lett. A park fái szinte egyszerre hajtottak dús, mélyzöld, nagy levélkoronát már-már halottnak hitt fakó-kérges ágaik köré és a pázsit kövéren borult a boldogan szaglászó kutyusok lábai elé (a kisebbeket néha szinte be is borították) Ehhez nyilván hozzájárult a monszunszerűen zúduló eső, mely a korábbi években nem volt szokásos. Így a párás meleg és a burjánzó növényzet trópusi érzést keltett a mérsékelt égöv alatt felnőtt bennszülött lakosságban. Rendkívüli élénkségű, színpompájú - úgymond nem konyhakerti - növények lepték el a város kiteresedő öbleit, ahol megállhatott az utca embere rohanása közben horgonyt vetni, mint egy utazásaiból hazatérő fáradt hajó, és e virágok bódításra váró áldozataikra lesve mímelt ártatlan kíváncsisággal fordultak felé, vagy csupán a háttérből irányító Nap felé új, friss illatot lövellve eltompult érzékeinek.
A levélhajtásoktól az ágacskákon át, melyre legyezőként voltak amazok felfűzve, le a karnyi- és már mászható combvastag oldalágakig, és tovább a méltóságteljes, mindezeket magából széjjelnövesztő törzsig, mely a talajba futott, és számtalan titkos gyökérzetbe ágazott széjjel, olyan arányosnak tűnt az egész, hogy keresni kellett e gyanús ártatlanságok mögött a gondos, rendező értelmet.
Tudom, sokan ilyenkor lapoznak, hiszen unalmas természetrajz, netán természetfelettiről szóló okoskodás jön és szeretnék megtudni, végül is F. tényleg zárt osztályra kerül-e, valami szadista elmeorvos kezei közé, ahogy a történet előzményekből várható - de ne siessünk a részletekkel még.
A páfrányt annak rendje-módja szerint -négy együtt töltött évtized után - megsiratta, de eszébe sem jutott haragudni B.-re, sőt együtt temették el maradványait a házuk előtti közös kertrészbe, mert csak úgy kidobni a szemetesbe nem akaródzott egyiküknek sem. Azután úgy belejöttek, hogy azzal a lendülettel el is indultak egy "Oázis" kertészetbe hogy pótolják a keletkezett űrt.
Valami megváltozott. Szinte észrevétlen a momentum, amikor történik, és csak az utólagos értékelés deríti ki róla az elhajlás irányából visszatekintve, hogy elágazott a történelem. Valami újnak a kezdeteként kijelölve a korábbról megszokottként várt pillanatot, mely élénkebb talán egy kicsit az előzőeknél és haloványabb a következőknél, amikor a borússágok után a felhőrojtok szélén átragyog egy sugárnyi Nap a maga fenségében, talán egy régről nagyon ismerős, nagyon várt mosoly villan, és megfoghatatlanul legyőzi a komor nyomást, ajtót nyitva a lehetőségek előtt. Talán nem is az a nyomorult páfrány lehetett az oka, de kibillent nyugalmából és valami irracionális érzékelés kerítette hatalmába: mintha újdonság illata úszott volna a levegőben, mely nem tudni még mit hordoz, de fontos és különleges jelentőséggel ruházhatja fel a jövendő pillanatot.
Ránézett szerzeményére melynek cserepére ez volt írva: Nephrolepis exaltata, N. cordifolia, és merőn sokáig vizsgálgatta, forgatva jobbra, balra. Neve alapján különlegességnek tűnhetett volna, de az eladó hölgy majdnem nevetésbe fúlt, amikor megpróbálta ezen a néven kérni tőle. Közönséges szobapáfrány - segítette ki F.-t, aki majd belezavarodott, a kiejtésbeli hiányosságaiba-, háromezer-hétszáz lesz. Becsomagoljam, vagy a fiatalember viszi kézben? - Hát hogy is..? -tehetetlenkedett F. majd B. markába nyomta a már kicsinek is elég termetes jószágot. Fizetni majdnem elfelejtett. Később haza is értek. De még a buszon is olyan szórakozottan viselkedett, hogy B.-nek kellett rászólnia: Apa, ülj már le!

F. világa - 25. rész

Az évek sodorták. Egyre távolabb egy ideának képzelt céltól. Bár megtalálta családjának azt a néhány embert, akik szeretettel igyekeztek körülvenni őt, önmaga egyre kevésbé érezte, hogy képes viszonozni ezt. Amikor elborították létkérdéseinek sötét fellegei és depresszióba zuhanva felzokogott benne az az ősi bizonytalanság, mely egy eltévedt, utat tévesztett gyermeket jellemez, akit vezettek addig és elengedtek azután, hogy menjen magától. Fuldoklóként kapaszkodott útitársaiba és érezte, hogy ezt a terhet nem volna szabad rájuk vetnie. A boldogság órái, az együtt töltött idő mindig balzsamosan gyógyítgatta folyamatosan kiújuló antiszociális, magába fordulni igyekvő üszkösségét, de nem merte elmondani - leginkább a hozzá legközelebb állóknak nem - hogy nyomasztja valami irracionális, talán mások számára érthetetlen és megmosolyogni való dolog. Olyan mélyen berágta magát ebbe a lelki bajba, hogy eszébe sem jutott, talán segítséget kellene kérnie. Nem is volt szokás feléjük ez. Apja hangos szóval fejezte ki egyértelmű nemtetszését, amit anyja csitítani próbált elegyengetve az indulat útját, hozzátéve persze más indulatokat, melynek a vége az lett, hogy az alapprobléma megoldatlanul, sőt terhelten elodázódott, mígnem más, súlyosabbak el nem feledtették időlegesen. Hogyha pszichológiával akart foglalkozni, elég volt egy rosszul irányzott kérdést feltennie - és elszabadult a pokol. Így aztán nem is tanulta meg kezelni, csupán gyűjtögette a problémákat és amikor nagyon nehéz volt már megbirkóznia velük, átadta a feledésnek őket. Talán ez volt a fő oka, hogy gyermek- és serdülőkorából kevés konkrét emléke maradt és előélete inkább egy gazos temetőre emlékeztetett, mintsem egy egészséges fiatal, újra- és újra bejárni érdemes kalandos erdőségre.
Hanem egy dolgos, fáradt nap végén, amikor hazafelé tartott - ősz felé járt és kéretlenül a halál pompás színei nyomták el a megmérgezett zöldét, még a villamosok színterezett sárga oldala is aranynak tetszett, a járókelők pedig valami századfordulós eufóriában, átszellemülten lézengtek a körúti bérházak délutáni vörösesre festett sziluettjei között - nos ekkor, egy mellékutcában sétálgatva pillantotta meg a "lelki segélyhely" feliratú cégért, alatta kisebb, egyszerű vonalvezetésű betűkkel, hogy: "Dr. Macskássi Eleonóra pszichoterapeuta".
Tagadhatatlanul vonzotta ez a terület és az invitálás, mely a lelkét végre megnyugvással kecsegtette volna annyi átbeszéletlen, magába fojtott kudarc után. Felírta a címet és telefont, majd hazatért.
A következő napok, hetek nyugalomban, semmitmondó, eseménytelen érdektelenségben teltek, C. szokás szerint kedves, és hosszútűrő volt vele szemben, kiszolgálta őt, úgy érezte, túlzottan is. B. pedig teljesen megváltozott, a gyermekből már felnőttes vonásokkal rendelkező, öntudatos kamasszá lett, határozott elképzelésekkel és értékítélettel, haját a divattrendnek megfelelő elől hullámosított, oldalra-hátra feldobott kivitelben hordta, kicsit megmosolyogtatóan a hatvanas éveket idézve. Barátnőre tett szert és igyekezett a tanulásban is, hogy minél inkább szabadon legyen eresztve. Meg persze kezelgette pattanásokkal teli serdülő bőrét, próbálgatva a kezében még idegenül álló borotvát. Olyan mulatságos volt látni a következő generációt, mely semmit sem változott a tagadásban, a változásban való igényben, s mely szentül meg volt győződve róla, hogy most az övé a világ. Talán el is felejtette volna kitérőjét, talán elmerült volna jobban a jelen szemlélésében, ha nem vesz észre egy apró jelet.
Este mindketten munkából tértek haza. Nem volt ebben semmi különös. Érintőleg megbeszélték, kinek mekkora barom a főnöke, de inkább vicces keretben tartva. Azután megvacsoráztak együtt. Még beszélgettek, megkérdezte, hogy van és akkor látta azt a rezdülést C. fáradt mosolyában, ami egy finom mimika izom piciny, öntudatlan munkája lehetett, de elgondolkodtatta. Nem akart rákérdezni közvetlenül, hogy nyomasztja-e valami, amiről nem szeretne beszélni, vagy egyszerűen tényleg csak túlhajszolta magát.
Másnap kedveskedni szeretett volna neki egy alkalom nélküli csokor virággal, mert az efféle meglepetéseket kedvelik igazán a hölgyek, ám abban a mosolyban is felfedezni vélt valami hasonlóságot. Még aznap megbeszélt egy időpontot és a kérdéses nap reggelén bejelentette, hogy később fog érkezni.

F. világa - 26. rész

Ízlelgette a szót:"pszichiátria", vajon tényleg szükséges volna ez? Egyenlőre önmagával akart tisztába jönni, az után felderíteni, hogy van-e nagyobb baj. Hátha ő az oka ezeknek a szájszéli megvonogatásoknak és miért kellene tudnia erről C.-nek, ha megoldást lelhet rá az ő feszélyezése nélkül is?
Egyszóval kétségekkel bőven megrakva érkezett az ódon, világháborús sebeket viselő, kvádervakolatos ház bejárata elé, azzal a határozott elképzeléssel, hogy választ talál és azt rögtön alkalmazni is tudja majd.
A találkozás felkavaró lett. Egészen más elképzelés élt benne a turkászokról.
Bizonyára az olvasmányai, és a média közvetítette egyéb tartalmak tehettek róla. De nem a XIX század boszorkányos-vámpíros rémtörténetei, amelyekben adott esetben halott emberek testrészeit (agyát) ültették át mutánsokba, életet lehelve azokba, hanem a tiszta elmebajjal, és hasadásos őrület témájával foglalkozó filmek például, mint a Viharsziget, vagy a K pax- belső bolygó, ahol mindig volt egy külső és egy belső személy, akik -akár lehetett ugyanazon személyek- közöttük nehezen kibogozható viszony alakult ki.
A magasföldszinti lépcső tetején lévő lakásban egy középkorú, inkább háziasszonynak látszó hölgy nyitott ajtót. Semmiképpen nem lehetett annak a hagyományosan közképzeletben élő akkurátus és szigorú fekete ruhás vénkisasszonynak nevezni, akiktől még a jó szándékú és toleráns beszélgetőpartnerek is tartózkodni igyekeztek, nehogy valami vajákos módon, kifürkéssze gondolataikat.
A szobabelső és a légkör sem hagyott nyugtalanító utóérzéseket, nem voltak füstölők, vagy fekete macska a párkányon, továbbá búbos kemence, görbe bottal. Ettől felengedett kissé szorongása. Teával és ülőhellyel kínálták, de elhatározta még odaérkezése előtt, hogy semmiféleképpen nem fogad el házi főzetet, talán még előtte kibontott üvegből sem. Sokat hallott az ópiátok hatásáról és nem kívánta kiszolgáltatni magát ilyen olcsó trükkel.
A fotel süppedő, marasztaló, kényelmes mélyéből hiába próbált szabadulni.
Hamar a tárgyra akart térni, elejét véve a személyeskedésnek, aztán rájött, hogy épp ez itt tartózkodásának az oka: hogy személyiségét elétárja az egyébként kedves, de idegen hölgynek. Ő, mármint a hölgy, azonban szemmel láthatólag élvezte a helyzetet: egy megzavarodott, félszeg férfi ült a nappalijában, sorolva életének legbizalmasabb részleteit és még csak megküzdenie se kellett ezekért az információkért. No már most, hogy ennek szólt-e az a kis mosoly, vagy tán más mulatságos dolgot tett-e, miközben beszélt, ezt nem lehetett kideríteni.
Mintegy fél óra múltán még mindig tinédzserkori problémáinál jártak, ekkor eszébe jutott, vajon mennyibe fog ez fájni neki - a végére.
Az első alkalomtól szemlátomást ő sem várt sokat és a terapeuta hölgy is jelezte, hogy legalább hat-hét megjelenésre számítana, hogy tényleges segítséget tudjon nyújtani. A hölgy mindenképpen a bizalmába szeretett volna férkőzni, persze nem tolakodó módon, de például fizetnie sem kellett azonnal és későbbre sem kért túl sokat. Emellett érezte, hogy óhatatlanul kialakult valamiféle szimpátia közöttük és azonnal vészcsengő szólalt meg belül, hogy állj, eddig és nem tovább. De oly régóta először vélte, hogy emberére akadt a már korábban írt mélyvíz járás terén és ez a szellemi impulzus, bármennyire igyekezett ellene állni, felébresztett benne egy elveszettnek, rég kialudtnak hitt elemi ösztönt.

F. világa - 27. rész

Két hónap múlva már szinte régi ismerősként érkezett és fogadtatott, ugyan színleg megtartva azt választóvonalat, ami embert és embert, férfit és nőt, két egyéniséget fizikailag elválaszt, azonban egyre kevésbé érezve a különbözőséget. Nagyon sokat beszélgettek. Mint az olyan távolba szakadt barátok, akiknek bármely alkalom apropó tud lenni egy hosszú éjszakás sörözéshez, felgyűlt dolgaikat kicserélve egymással. Már fel sem tűnt, hogy legtöbbször a hölgy hasonlót, netán ugyanazt a ruházatot és frizurát visel, és kívülről inkább emlékeztet egy egyszerű hivatali ügyintézőre, mintsem, hogy a lélekbúvárkodás avatottja. Külső megjelenése nem okozott maradandó élményt, még alakja is átlagosnak volt mondható. De amikor fakó arcára pillantott az ember azonnal feltűnt a kontraszt. Leginkább szemei fénylettek valami sötét parázzsal. Kérdései és magyarázatai kivétel nélkül odaillőnek bizonyultak és hasznos irányba terelték a további beszélgetéseket. Sosem volt tolakodó, vagy rámenős, de nem eresztette el addig, amíg a téma mélyére nem hatolt és különös borzongással töltötte el a felismerés, hogy maga sem ismerte magát annyira, mint ahogy kezdte megismerni őt Eleonóra. Ahogy várható lett, rég túljutottak azon a problémán, amiért F. valójában felkereste - és igen, meg is oldotta, a továbbra is zajló önismereti tréningre azonban nem lehetett nemet mondani.
- Kér egy teát?- kérdezte egyszer váratlanul
- Köszönöm, igen, nagyon kedves..., Eleonóra!
- Ne gondolja, hogy megsajnáltam, amiért már húsz perce folyamatosan beszél, vagy hogy az udvariasság indított volna, látva, hogy a végén még kiszárad a torka, de ..emlékszik, amikor első alkalommal elutasított? Bizony, nagyon jól láttam, hogy inna, de tartja magát. Talán félelemből, talán félszeg udvariassági protokoll. De teszt volt ez is-az is.
Talált! Ismét talált, bár ezt nem érezte annyira fájó pontnak, hamar kiderült, hogy mégis az.
- Kedves ügyfelem! - vette fel a szándékosan hivataloskodó, de igazából csak tanárnénis hangnemet Eleonóra - mindez idáig a szakma és a hivatás oldaláról tekintettük ezt az ügyet, és Ön a bizalom vékony jegére eddig nem merészkedett. Ezt több szempontból is igazolni tudnám, de nem akarom. Miért fogadja el most azt a vélhetően rettenetes boszorkány-konyvalékot?
Levette, nagy, fekete SZTK keretes szemüvegét és kieresztve hátravetette hosszú, barna haját. Ilyet még sosem tett, és ettől kissé emberibb, mondhatni nőiesebb lett a kinézete. Úgy nézett F.-re, mintha most először fedezné fel beszélgetőpartnerében az embert.
- Láthatja, hogy eljutunk egy bizonyos pontig, de nem tovább. Maga bezárkózik a saját kis világába, vagy legalábbis szeretne. Nézze, nem áltatom, Ön az egyik legreménytelibb páciensem, és kezdek ráúnni a "részeg feleségem", meg az eltűnt a macskám és emiatt begolyózom" típusú ügyekre. Önnel olyan távlatokat jártunk be, melyeket a mai pszichiátria gyakorló kutató központjaiban szokás. Laikus létére bármely végzős megirigyelhetné tapasztalati tudását, bár bizonyos reflexiók és végkonklúziók tekintetében erősen elmarad.
Ha megengedi, most zárjuk le ezt az órát! Ön rég végzett, ami idejövetele konkrét célját illeti, de az elején van annak, ami valójában foglalkoztatja - olyan tűz lobbant fel ekkor szemében, ami -nincs jobb szó rá- elképesztette F.-et. Szemtanúja lett az átváltozásnak, olyasfélének, mint ahogy a türelmes kismacskából kitör vérszomjas, párzásra kész leopárd.
- Figyeljen rám! A kutatómunka nem nélkülözheti a gyakorlatot, mint mondtam korábban is, sokan ezért mennek kukázni a hajléktalanok közé, változnak olyanokká, mint ők, mert a szociográfiájukat így tudják a leghitelesebben tanulmányozni. A patkánnyal el lehet végezni bizonyos alapkísérleteket, és sablon cselekvéseikből le lehet vonni újra és újra ugyanazokat a következtetéseket, de akkor marad ezen a szinten. Az embert is lehet laborkörülmények közé terelni, ám ekkor nem a saját környezetükben figyelhetjük meg - észre sem vette, hogy hadarni kezd, és emelkedő hangszíne izgatott lesz - tehát ki kell menni a sűrűbe! Hogy is folytassam? Szükségem volna egy kísérleti kutatópárra, aki hajlandó egyúttal alany is lenni. Ön már rég nem csupán páciens a szememben -szinte kérlelő volt a tekintete, mielőtt kimondaná az elutasításra okot adó szavakat - Önben minden szükséges megvan, motiváció, képesség...-elakadt és nem tudta befejezni ezt a nyilvánvalóan képtelen gondolatsort
F.-nek úgy érezte, segítenie kell. Megértette a szándékot, de nem volt ideje mérlegelni ezért hangosan kezdett gondolkodni:
- Megértem a szándékát, kissé meglepett ezzel a lehetőséggel, bár úgy érzem, nem állna messze, hogy mi együtt bármilyen kutatómunkában részt vegyünk. Persze elsődlegesen teljesen más terület az enyém, emiatt az időm is odaköt és távolról sem bízom magamban annyira, mint Ön bennem. Mégis, valahogy képtelenségnek tűnik.- felsejlett előtte C. és B., ők vajon hogy viszonyulnának hozzá, ha időtöltésképpen mondjuk kukázni menne ki egy pszichiáter hölggyel "az élet sűrűjébe"? Egy nagyon régi harc elevenedett fel benne, mely a megállapodott, polgári lét és a bármire kész, csavargó életforma közötti antagonisztikából fakadt, s melyekre olykor felváltva látott igazolást. De mára egyértelműen az előbbi szerepében élt. Hogy mondja el, hogy belül néha sóvárog az utóbbi felhőtlen és kötetlen szabadsága után, de a biztonság és a józan 2x2 mégis az előbbi felé hajtja?
Eleonóra felnézett, arcán nyoma sem volt kiscicás, vagy hivatalnoki vonásnak, csak egy varázslatosan gyönyörű mosolynak:
- Kedves F. , hát kértem én valamit is? Akik kérni szoktak, azok ott ülnek, az Ön helyén.
És én elég ostoba szakmabeli volnék, ha nem tudnám elérni, hogy az a kérés elhangozzon!
De tudja mit, gondolkodjon rajta! Azt hiszem lelkének egy jelentős része kiéhezett az efféle kenyérre, míg a másik fele már jóllakott és eltunyult. Most el fog ítélni érte, később majd megbocsát, de hadd adjak még egy ispirációt!- azzal áthajolt a kis asztalka felett, és megcsókolta a döbbent férfit. A csók íze csak az első pillanatban volt idegen, majd édes és gyöngítő lett, elfeledtetve mindent. Összekapcsolva azt, ami szellemben régóta együvé tartozott. Túl hosszú lett - végtelen - ez a pillanat és veszélybe sodorni látszott mindent, amit felépített. Szinte visszaölelt, amikor a feleszmélés karjának másfajta lendületet adott és eltaszította magától a nőt. Még dühét is mímelnie kellett először, annyira hatalmába kerítette ez a váratlanul esett, ámde hízelgő dolog
- ....Nóra! ....Nóra!...mégis ....mit képzel...., nem mondtam többször is, hogy családom, barátném van? Most szeretném, ha elrendeznénk az eddig történteket és...
- Jól van, erre semmi szükség - szakította félbe, heves indulatát palástolni igyekezve, megigazítva kacéran szétbomlott hajzatát - nemde mondtam, hogy el fog ítélni? Tisztában vagyok a körülményeivel, és nem akarom senkitől elszakítani. Ez a másik út. - talányos pillantásában nyoma sem volt a megbánásnak, de észrevette, hogy előszörre túl messzire ment.. Mostanra kissé lecsillapodott - bocsásson meg, úgy gondoltam, ez az, - mármint nem az, amit ...most..hanem amit eddig...szóval érti, ugye? - amelyik foglalatosságra olyan nagyon vágyott. Azt hiszem, nincsenek véletlenek. Kár volna hátat fordítania egy nyitott ajtónak, egy olyasvalaminek, ami Önt is szívből vonzza! ...Most menjen, de egyszer feltétlenül jöjjön még el!
Az események fölötti kábulatában nem is emlékezett, hogy került az ajtón kívülre végül, aztán a kapun át ki a kis mellékutcába és végül haza. Bár elhangzott, érzései szintjén eldönthetetlen maradt, hogy Eleonóra mennyiben beszélt komolyan, mennyire csupán a pillanatnyi meggyőzés eszközéhez folyamodott, vagy ez valami mélyebb dolog akart-e lenni? Valóban hívták, húzták az elfeledett erővel áramló ifjúkori évei, szinte beleszédült az emlékezésbe. És ez a rafinált kis hölgy támasztotta fel mindezeket! Ős vihar cibálta, mint a felcseperedett fácskákat, melyek még képtelenek ellenállni az olyan erőknek, amik a magasba is emelhetik, de le is dönthetik őket.

F. világa - 28. rész

Azt hitte, nem érhetik már meglepetések az életben. Polgáriasult, sebesült énje lélekszakadva iszkolt haza, C.-hez a meleg, biztonságos otthonba, űzve, felejtésre ítélve e szabadságharcos eszméket. Megtalált világát feladta egykor szenvedéllyel dúló, talán önzőbb, és magányosabb szférájánál, melyben azonban kedvére játszadozhatott. Nem mintha a mostani élete ellenére való lett volna, de végignézve magán határozottan szembe tűnt a változás: a nyűtt, hosszúkás ábrázata joválisan kerekké lett, kitelt, kopaszsággal párosulva. Inas, szálas, vékony termetén mintegy lassú háború nyomaiként itt-ott kisebb-nagyobb golyócskák és horpadások jelentek meg, köldöktájékon egy termetesebb bombatalálatot kaphatott, mert görnyedten, ölbe ejtett vállakkal igyekezett cipelni azt kéretlenül, e közelre mind jobban homályosuló világban.
Ám ezek olyan jelentéktelen, férfiszépségén nyomot alig hagyó momentumok voltak, melyek felett szívesen és gyorsan átsiklott. A legnagyobbakhoz hasonlóan belülről kifelé égett el - szerette ezt a hasonlatot és mind addig ragaszkodott is ehhez, amíg a kívülről befelé tartó perzselés el nem érte fontosabb szerveit. Ötven felé pedig hamar kereszttűzbe kerül az ember.
Izületi és hasi fájdalmai, heveny hurutjai alázatos, az élet biológiáját is tisztelő, csöndes állampolgárt faragtak belőle, aki nem kért többé a tavaszok derékfájdító viharaiból. És a hév lassan lopakodott csak vissza belé, már okosan olyan botra támaszkodva, mely nem hagyja összeesni és valami méltóságot is kölcsönöz, mielőtt egy sutba támasztanák elköltözött gazdája nélkül.
C.-vel gyakorta sétáltak a közeli és távolabbi ligetekben és idézték azt a múltat, melyből egymáshoz kanyarodott életük. Ez a szövet varródott egész ruhává és oly jó volt betakarózni vele a lélekcsend hidegében! B. hamarosan leérettségizett és úgy gondolta, a műszaki pálya áll legközelebb egyéniségéhez, ezért egy alkatrész összeszerelő üzembe jelentkezett, ahol mindet vállalt: az olajos, félészáruk mozgatásától az udvartakarításig, meg persze a futószalagot. Azt hitték, hamar megcsömörlik ettől, de a fiatal létére inkább kihívásként fogta fel, és nemsokára műszakvezetővé léptették elő. Megértették, hogy elege volt az iskolából és nem nyüstölték tovább a tanulással. Nővére műkörmözésből élt. Illetve ez csak a másodállása volt, de a napközbeni munkájára bármi jellemzőbb volt a jövedelemszerzőségnél. Azért látogatta F.-éket és megcsinálta édesanyjának is, szép virágmintákat, vagy épp diszkrét fekete sávocskákat téve egyes körmeire. Ilyenkor együtt lehetett a család, mert B.-t, aki önálló háztartásba költözött, szándékosan úgy hívták meg.
Amilyen nehezére esett korábban elképzelni az idilli család képét, olyan természetes és gazdag forrása lett mindennapjainak.
Észrevétlen csendesült ez a sodrás: még hinni akarta, hogy nem győzhetik le a napok, a megszokás és egymás megismerése, hogy nem baj az, amikor a korábban vágyat és kíváncsiságot tápláló kis titkok sorjában nyilvánvalók lesznek.
Azon kapta magát, hogy elgondolkodva figyeli C. háta ívének, karcsú nyakáig tartó vonalát. Ő talán megérezhette valahogy, pedig néhány pillanatra fordult el csupán, de válla mögül visszapillantott rá. E pillantásban múlt jelen és jövő elevenedett meg: az asszonyé, akit megleptek, aki gyönyörű és ennek tudatában is van, és aki megriad egyúttal ettől a vizsgáló nézéstől, és mindaz a félelem, ami egy öntudatlan lejátszott elutasítottságtól származna.
A tiszta rózsaszínbe itt, talán ekkortól kezdett vegyülni egy fátyolszerű fekete füstcsík, mely kimondatlanul kérdéssé tette a dolgok örök voltát, alig érezhető, halovány méregpermetet eresztve az éltető légbe. Nem akarta, hogy az érzelmek, melyek hozzáfűzték, átalakuljanak valami mássá, legfőképp, hogy elmúljanak. Megvizsgálta bensőjét és feltette a szokásos kérdéseket: mit is jelent Ő neki? Amit most érez, az még mindig az, amit akkor kezdett érezni, amikor az után a gyanús telefonhívás után álomba szenderült? Ragaszkodása, szerelme ma is teljesedik-e még iránta és kíváncsi-e még jobban rá, mint előtte?. Igen - gondolta - és igen? - érzései között felbukkant a kétség - bizonyára túl sokat jár a feje és nem hagyja látni a nyilvánvalót!
Hiába nyugtatta magát a sokaktól hallott frázisokkal, miszerint a bensőséges szerelemnek át kell adnia magát valami hasonlónak, ami mégis más: az élethosszig kitartó szeretetnek. Folyton maximumon akart teljesíteni, ebbe valahogy nem fért bele a leáldozott, szelíd megnyugvással viselt csupán-közelség. Érintésre vágyott, és amikor csak tehette, elment mellette, megcirógatta, simította, karját hozzáérintette kedveséhez. Ahogy jóval később megfogalmazódott benne: nem hagyta feltámadni a hiányt, minden vonzalmak mozgatóerejét.
Az eszébe sem jutott, hogy C.-nek esetleg már kellemetlen lehet ez a "dörgölőzés", koslatás utána, személyének állandó - igaz jó szándékú - fixírozása. Mivel hasonlóképpen érzett, nyilván jólesett neki is- így gondolta. De minduntalan? És meddig? Lehet, hogy ez is benne volt abban a pillantásban?
- Valami baj van? - kérdezte C. aggódóan - nem tetszem...vagy a ruha?
- Gyönyörű vagy! - felelte F. és ebben semmi hazugság sem volt. Hátán is kivágott, fekete selyemblúza, akár egy elegáns váza, méltó foglalat ölelte a feslő virágot. De nem válaszolt, elkerülve a kérdést és hagyva, hogy a bátortalan felhőcske kiterjedjen árnyékba vonva élete delét.

F. világa - 29. rész

Ebéd közben szólalt meg, pont egészen más témáról beszélgettek, ráadásul B. egyik barátja is vendég volt náluk és B. nővére is az asztalnál ült. Hétvégére sátoros, kerékpáros kalandtúrát terveztek a gyerekek és C. is helyeselt. Pazar étkezés közepén jártak, mert C. kitett magáért és ezért ez örömteli megszokássá lett. B. feltett egy kérdést, ezen tanakodtak és C. is részt vett jó tanácsokkal ellátva már felnőtt fiát
- Pszichológushoz járok..- mondta halkan, de a szó röppent tovább, mint egy lendületből elhajított labda, Két-három mondattal később fordult felé döbbenten C.
- Hogy mondtad..? Várjatok, ezt később is folytathatjuk - fékezte le a kommunikáció iramát a gyerekek felé - erről nem is hallottam még - teljesen kizökkent az előbbi beszélgetésből - és miért kell neked odajárnod? ...Na jó, gyerekek, csak egyetek tovább, minden az asztalon van, B. tölts kérlek a poharakba, mi most..., gyere ezt nélkülük kell megbeszélnünk - fogta meg F. karját és határozottan a kisszoba felé invitálta.
Odabenn egy kissé ingerülten támadt neki:
- ezt miért a gyerekek jelenlétében kellett? De mi a baj? Már hónapok óta érzem, hogy húzódsz el, pontosabban nem fizikai értelemben, csak valami távolság van...- a homlokának támasztotta a tenyerét - hiszen tudod, hogy minden meg lehet együtt...te olyan jó ember vagy.. talán a munkahelyeden ért valami stressz?- próbálta megérteni az asszony, de ez nem használt.
F. ismét látta azt a kaput - mely egyébként más vízióiban is előjött már , mely hatalmas és erős, vaspántokkal fogott, tölgyből készült várat védett, hogy ez a kapu záródni kezd előtte, ő pedig kívülről tehetetlenül szemléli. Látomása megrémítette és nem engedte szólni.
- nem...nem,..nem tudom..-motyogta. Tovatűnt az idill és ott állt vergődve elhatalmasodó kétségei között. Egyszerűen nem lehetett ilyen röviden összefoglalni, szavakká alakítani azt a rég zajló folyamatot, ami belülről ette.
És hiába könyörgött sírásig kedvese, valami nagyon mély és sötét helyiségbe került, ahova nem hatolt utána a szó, csak fájdalmának és önsajnálatának ragadós, nyúlós masszája vont újabb- és újabb lepedékes hártyát köré. Üresen nézett, megmerevedett egy bizonyos pozícióban, kívülről is úgy tűnt, tényleg szüksége van segítségre.
C.-t is kibillentette egyensúlyából ez az incidens, s mivel estig számottevően nem változott F. viselkedése, úgy gondolta, lépnie kell.
Sorra kiürítette F. kabátjainak zsebét, mígnem egy gyűrött papírszeletkét talált "lelki segélyhely" felirattal. - Ez az? -mutatta F. felé, aki csak bánatos ábrázattal bólintott, azután lehajtotta fejét és nem reagált többé.
C. megremegő kézzel tárcsázta a felírt számot, és alig leplezett, sírásba forduló hisztérikus hangon szólt bele: - jó ...jónapot, nem zavarom? C. va...gyok! Ön az, aki a férjemet,..a páromat keze..li, izé...pszihológiailag?..Hogy?... F.-nek hívják...--rövid szünet következett- Igen? Szóval...szeretnék magával beszélni!
És akadozva előadta az elmúlt hónapokban, valamint mai nap észlelt benyomásait.
A vonal végén nehezen tapintható gondterheltséggel várt, hallgatott a hívott. Csak legvégül, a feszültséget oldva szólalt meg:
- Nyugodjék meg, hölgyem! Ez kissé meglepő nekem is - igyekezett lassan, egyenletesen ejteni a hangsűlyt- még nem fejeztük be a terápiát, sajnos ilyenkor...
- De én nem is tudtam erről!- vágott a szavába C. - miért tartották titokban előttem? - egymásban feltétlen megbíztunk eddig. Olyan más lett!
- Ha megengedi - terelte el figyelmét az indulatairól Eleonóra - gyakran előfordul, hogy nem tudunk szerettünknek a legbelső világához hozzáférni, bármennyire is igyekszünk. Ezért jó, hogy idejében szakemb.....
- Ne, ne...! Ezt nem akarom hallani! - tiltakozott - ki más ismerné jobban? Hosszú évek óta együtt... nekünk nincsenek titkaink egymás előtt!
- igazán? - a hang mögött valami bajlóslatú, finom gúnyt vélt felfedezni és végül az egész beszélgetésből ez az egy kérdés maradt meg C.-ben, mintegy elültetve a kétség párját benne is.
Azután sokáig nem esett szó erről és a felszínen folyt tovább életük. Úgy gondolták, helyesebb úgy tekinteni erre, mintha baleset történt volna, és az így lett sebesülésnek gyógyulásáért legtöbb, amit tehetnek, hogy megvárják a rá szánt idő elmúlását.
Hanem a vetemények lelkük fóliasátraiban szépen fejlődésnek indultak és karfiolos, nagy, tüskés terméssel szomorították gazdáikat, mert a föld, a táptalaj kövérnek bizonyult és a bizonytalanság derengő egéről is átszüremlett a növekedésre ható homályos fény
Csak idő kérdése volt, hogy kitörjön az, amit az időnek lett volna hivatott megoldania.

F. világa - 30. rész

Novemberre járt. 9 éve múlt, hogy megismerték egymást, mert a sors - és saját döntéseik kacskaringós következményei úgy hozták. Ehhez a biztos fogódzóként kínálkozó ponthoz mintha egyre gyakrabban tértek volna vissza emlékezéssel tartva ébren reménysugaruk elszáguldó, sziporkázva ragyogó- tűnő, fogyatkozó csillagát.
Nem vitatkoztak, és rossz szó sem hagyta el ajkukat - túlontúl érzékenyek és visszafogottak voltak ehhez - mások talán úgy mondták volna: jó nevelést kaptak - minden esetre, ami zajlott közöttük, az egy érzelmi skálán jobban felrajzolható lett volna, mert számottevő cselekvés nem érzékeltette ezeket. Arcvonások változása, metakommunikációs jegyek, sóhajok, leszegett fejjel tett dünnyögések és lélekbe hatoló pillantások beszéltek helyettük.
Azonban nem kerülhették el, csak tisztázni kellett e felemás helyzetet. Mivel C.-ben érett meg először a döntés igénye. Egyszer, takarítás közben, félbehagyva azt, lekapcsolta a zajos porszívógépet és odalépett F.-hez, aki könyvespolcán rendezgette irodalmait.
Nem kellene végre megbeszélnünk ezt? - kérdezte átmenet nélkül nekiszegezve a láthatatlan kardot a háttal álló férfinek. F. persze elsőre nem vette a lapot. Lassan megcsavarodva törzsében, két kupac könyv1vel C. felé fordult:
- már mondtam, hogy szombaton nem tudok eljönni veletek! De ígérem jövő héten bepó...
- nem ezt, hanem a mi kettőnk ügyét.
F. még mindig úgy állt ott, bénává merevedve. Nem tudta, mit mondjon, megzavarták és különben is legfeljebb egy felé tudott figyelni egy időben. Később a nehézzé váló kötetek kiperegtek a kezéből, de akkor már nem ezzel foglalkozott.
Tegyük hozzá, F. nagyon rossz döntéshozó volt, mivel rendszerint sodródott mások véleményével, így borítékolható volt, hogy C. fogja viselni ennek súlyát és következményeit. Fölösleges leírni az elhangzott beszélgetést, hiszen a rohamokban feltörő érzelmek, a csalódás, a remény, a múlni látszó szerelem, és a fájó szeretet indította szavak formálták, tolták a végkifejlet felé a döntést, melyet jóval korábban pár szóval semmivé lehetett volna tenni.
- ...elfáradtam - mondta végül C. - belefáradtam abba, hogy megfeleljek az ideádnak, ami nem lehetek, mert az nem én vagyok - tudom, hogy ragaszkodsz és szeretsz is a magad módján, de annyira máshol jársz! Mintha csupán kellékek volnánk a te álomvilágodban, hogy azt tovább tudd építeni. B. sokat köszönhet neked és bizonyára fog is, de ő sincs már itt, ez a kettőnk élete. Elég sokat éltem veled, hogy tudjam, bármilyen halogatás, csak a hiú reményeinket növelné. Ismerlek. Ezért döntök úgy, hogy elköltözöm.
Hallgatott. És mert nem jött rá, hogy mást is tehetett volna, hagyta, hogy az események ebbe az irányba teljesedjenek ki. A keserűség és tehetetlenség megbénította, kisöpört a fejéből minden értelmes gondolatot. Nem maradt elég akaratereje, mersze, hogy odaálljon C. elé:
"- nem drágám, kissé eltúlzod ezt, és az érzelmeid irányítanak. Most megiszunk egy pohár Whiskey-t és átgondoljuk még egyszer!"
Persze mondott valamit biztosan, de az épp az ellenkezője lehetett ennek.
Mivel úgy látszott, nem is tanúsít annyira heves érzelmeket, C.-nek ezzel is egy lökést adott.
Néhány nap múlva C. elrendezett mindent, szállítómunkások jöttek a lakásba és kocsira rakták közös életük előttről származó bútorait, valamint egyéb holmijait, elragadva életéből az egyetlen értelmet és fénysugarat, akivel leélhette volna hátra lévő idejét.
December elején a linóleumos padlón ült törökülésben - pedig a fotel az ablak mellett, az időközben szépen megnőtt páfránnyal nagyon várta - családi fényképeik egyikét nézte - könnyezett, és hangtalan zokogás rázta. A kétségbeesés hullámszerűen tört rá és fojtogatta. Rendkívül rossz bőrben volt. Elhanyagolta magát és munkahelyén kivett szabadsága utolsó napjait töltötte így. Lakása ismét legényszálláshoz volt hasonló, ahol mosatlan, romlott étel, por, pókháló adott találkát, míg ő maga ezek között ücsörgött és volt magának.
Sokára vett észre távolabb egy kisebb, felfordítva leesett lapot a földön. Odahajolt érte és felfordította. Egy elpiszkolódott névjegy kártya volt az: "lelki segélyhely" felirattal, alatta kisebb, egyszerű vonalvezetésű betűkkel, hogy: "Dr. Macskássi Eleonóra pszichoterapeuta".
Az ablakszegleten át szürke felhő és leveleit veszített, kopár ágak részlete volt látható.
Nem tudta, milyen nap van.

Vége a III. kötetnek

2013. 08. 08. 

2013. augusztus 3., szombat

Post T (sci-fi)

Post T-24781

Milyen írónikus!
Még a tízes évek elején vált szokássá nála, nem is valami világrengető attrakciónak szánta, csak úgy, megörökíteni egyre ritkábban, alkalomszerűen kikívánkozó gondolattöredékeit. Eleinte úgy kezdte: én ezt meg ezt csináltam, ez történt velem... mintha annyira fontos volna, hogy ki is ő valójában, azután befészkelte a tudatába magát az a kis bigyó, amitől megértette, nem számít A.-nak, B.-nek, vagy F.-nek látják kívülről. Akkoriban nagyon sokféle ember akart sokféleképpen érvényesülni. Pontosan úgy, mint a sötét terembe zárt kígyók, melyek nyálkás testükkel mások nyálkás testén csúszva kényszerítették maguk alá a többieket. És álmélkodva-sziszegve fújtatva kapták fel mérgező pofájukat, mikor egy-egy égi fáklya hullott közéjük. (Szegény Indiana!) De nem világosodtak meg tőlük, csak megmarták jobban egymást így jobban látva.
Kimerülten törölte meg homlokát. Hasonló sötétség ereszkedett rá és úszkáltak a piszkos, kacskaringós szürke szófolyamok előtte. Nincs, nincs értelme, ki vonja le a tanulságot?
Behajtotta az omló lapokat és odahengeredett a nyirkos sziklához. Tegnap, vagy két évszázada? Mikor is volt? A hűvös erecske szabálytalanul csordogált és égő nyelvének épp csak enyhet adott. Hamar leszáll az est, talán nem is reggeledik meg, csupán hallucinációk gyötrik, hogy folyton szürke homályt érzékel. Próbált tájékozódni, de tapogatózó keze a rémisztő, üres semmit tapintotta ki, ujjbegye hiába akart közelebb jutni a valóság többi részéhez. Olyan reménytelenül és véglegesen egyedül volt, hogy magából kellett egy társat formálnia. Mégis, nem ez nyugtalanította jobban, hanem az a furcsa és groteszk helyzet: hogy bármiképpen igyekezett, nem tudott valahonnan valahová haladni és mintha időtlenségbe szorult volna, már réges-régen éhen kellett volna halnia táplálék híján. Persze nem tudta követni a változást, ezért az idő múlását sem. Ez a 24781. kis bejegyzése is keletkezhetett egy órával, egy nappal, vagy akár... itt azért eltöprengett... egy évvel azelőtt semmiképpen sem, mert annyi ideig nem élhet, ha folyamatosan és rendszeresen, szabályos időközönként tenne bejegyzéseket. Mégis, kellett valami kiindulópont. Mérhető és visszakövethető jeleket kell hagynia. Úgy gondolta, elkezd lassan számolni.

Post T-24782
...82801...82802... elmosolyodott magában, utolsót üt az óra, nemsokára éjfél e szerint az új időszámítás szerint, már csak egy kell..., ám a gondolatok megzavarták, nyolcvankétezernyolcszáztizen-? Vagy már -huszon? Rájött, hogy képtelen egyszerre jegyzetet készíteni és mérni is az időt. Kis korrekciót ugyan bevezethet, de ez bizonytalanná teszi épp a lényeget: hogy pontosan megállapíthassa a múlást. Öt percet hozzáad. De ki tudja? Hátha nem is egy telt el, amíg egyet kimondott? És beharapta az ajkát, amikor erre a gondolatra ért. Annyi bizonytalanság között immár létének ez a része is kérdőjelbe torkolt.
Megpróbált emlékezni. Nehezen gyűltek a múlt árnyai. Post T-1-et próbálta megidézni. Aztán rájött, hogy elég visszalapoznia. Milyen bolond! Amilyen kis könnyű füzetkének tűnt, oly sokáig tartott. A grafitot nem nyomhatta oda eléggé, mert szinte pasztellszerű, festékárnyéknak tűntek a korábbi betűhalmazok.
No lám, még alig a feléig jutott, félig mókásan, félhangosan beleolvasott, mintegy mulattatva magát:
"Post T -11425
... most már valódi farmer lettem. Úgy döntöttem, karókat ütök le a földbe. Egyébként jó nedves és tápláló a talaj, meg fog teremni itt mindenféle. A déli nap nem éget már, csak melegít. Számításaim szerint tavaszig bőven kitartanak a magok. Majd kerítésként kihúzom holnap a drótfonatot, amit a Bázisról hoztam, majd holnap..."
Aztán eszébe jutott, hogy az a holnap sohasem jött el.
Visszahúzódott csigaházzá nőtt kemény héjába, ahol nem volt "én" csak "ő"
Elkomorodott és nem akarta folytatni az emlékezést, sem az írást.

Post T-24783
Nem érzem az ujjam! És miért megint "én"? Azt akarta írni... nem azt akarom írni... fejezd már be, ti kis hülye! Nincs miért megszólalnia. Ez a túlélés egyetlen módja. Jobban tenné, ha nem gondolkodna. A bölcselkedés kora lejárt. Itt legalább biztonságban van. Mennyi idő is telt el? Nem érdekes. A kísérlet véget ért és a Bázist bezárták. Kezdett kényelmetlen lenni a fekvés, ezért felült és a hátát a sziklának támasztotta. Halottak mindannyian, csak ezt kell tudomásul venniük - nekik is.

Post T-24784
Talán két év telt el ismét, vagy két évtized. Szomorú a csend, nincs mit csinálni és a létezés is fáraszt.
Kell bejegyzéseket tenni, ha másért nem, hogy tréningben tartsa pusztuló öntudatát. Már nem teszi boldoggá, sem boldogtalanná, hogyha netán valaki rátalál és elolvassa.
T-1-et fölösleges volt felütnie, szinte magától jöttek a szavak: "Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!"
Milyen lényegre törő! Ha tudta volna..., eh, mindegy már! Sokszor nem gondolkodik, csak cselekszik az ember, siettetve az egyébként elkerülhetőt.
De a világ épp olyan kérlelhetetlen maradt, mint elszántsága, hogy túléli a sivárság poklát.
A hírek, melyek hébe-hóba jöttek, nyögő-suttogó sóhajok szárnyán szállingóztak felé, sohasem a megnyugvás felé terelték, hanem egy még kilátástalanabb, üstszerűen mélyülő sötét jövő irányába. Akkoriban hitt még abban, hogy felülkerekedhet mindezen, mára csak az üröm keserű íze fojtogatta, mint a szépreményű málnát nagyi kertjében a futóparlag meg más gyomok. Azt mondták, akik bölcsen mindig előre látták maguknak a jövőt, hogy a szükségállapot két, legfeljebb három évig fog tartani, de amikor tíz év múlva egy éhséglázadás elsöpörte őket és velük együtt azt a világot, már nem maradt szó a torkukban - igaz levegő sem sok.
Elgondolkodtató, hogy milyen törékeny a civilizáció és milyen hamar feltör a barbár tudat, elég erre a hitvány málnára néznie és az igénytelen, mohó tarackokra, miket, ha nem írt a gondos kapaél elpusztítják a hasznost. Mert nem arról van szó, hogy melyiknek nincs joga az élethez, hanem arról, melyik számunkra a fontosabb.
A pillanat igénye persze erősebb lehet száz évek óvatos tapasztalatánál, de kellő bölcsességgel fel lehetett volna készülni a szorongató pillanat elkerülésére is. Nem tudták ezek! Vagy nekik más volt fontos. A kényelem, a befolyás. Eh...! Miféle gondot viseltek a többiekre a magukén túl? Mint egy elszakadt, lefűződő gyöngysor, messze és rendetlenül szaladtak szerte az indulatra ébredő gondolatai. Az érzések mardosták tehetetlen szívét. Olyan izgatott lett, hogy be kellett fejeznie és lecsillapodni.

Post T-24785
Valamilyen érdekes, kemény anyagból lehet ez a ceruza, hogy nem kopik el.
Hitetlenkedve forgatta ujjai között: ez is egy volt a XXI század különleges játékszerei közül, mellyel a gyermeklelkű felnőtteket kívánta elkápráztatni a vásárlóéhes multibirodalom, s amely mégis túlélte azt. Hol lehetnek a többiek? Igaz, jóllehet egy korban és egymástól alig pár kilométerekre éltek, szinte sohasem találkoztak másképpen, mint a virtuális világháló mind erősebbre font talaján. A "fész" csak egy volt az utolsó menedékvára közül, ahonnan segítségért kiabált egyedülléte gyötrelméből. Elborzadt arra gondolva, milyen sivár és sekélyes volt minden kapcsolata és hogy mennyire idegenként élt közöttük, számtalan félreértéssel és egymás melletti párhuzamos elbeszélésben. Kétségtelenül a végnapok zajlottak, melyeket senki sem gondolt annak, s melyeket elsöpört az új, barbár világrend, elítélt, leborotvált fejű fegyencekként állítva egymás mellé a hatalmas kőbányák és forró nap sütötte mezők robotosaiként újraértékelve addigi életüket. Mert kevesen maradtak kényelmes és hűvös, légkondicionált szobák kékes monitorai előtt gubbasztva játszva, hogy ők a virtuális világ valakijei, s hogy kattintásra bármit megtehetnek. Széthullottak a "klánok", elsötétültek a képernyők, döbbent, üres csend szakadt az álomkóros generációra. Szinte a fejükből tépték ki enervált tudatukat tápláló adat,- és tápkábeleket és még homályos, elvarázsolt állapotukban rontott rájuk a hadsereg, mely az átnevelő táborok mélyébe toloncolta az önálló életre is képtelen függőket. Nem mintha sajnálatra méltók lettek volna: maguk szakították el azokat a szálakat, mely a normális élet kötelékeibe fűzhették volna őket, arrogáns, szemtelen és kihívó természetű egoista élősködők lettek belőlük, minél jobban érezték a világhálón élő hasonlók biztató jelenlétét és annál jobban elhanyagolták azokat, akik valójában velük szerettek volna élni. Keserves megtapasztalás volt ez, kevesen élték túl.
Sokan azonban kétségbeesésükben menekültek oda, vagy puszta érdeklődésből tartózkodtak ott, számukra ez az idő elhozta a kipróbált barátságok valóságát és a kényszermunka többé nem halálos kórként telepedett hátralévő életükre. Talán nem véletlen, hogy közülük került ki később a legtöbb, Bázist megtámadó és kifosztó szökevény.

Post T-24786
Könnyekkel ébredtem, ne haragudjatok, nem tudok összefüggően közölni...
...
...
(a további sorok itt olvashatatlanok)
... némely emlékeim nagyon fájnak. Már nem maguk a megtörtént dolgok, hanem a rájuk való emlékezés és az, hogy nincs akivel megosszam.
Úgy írok az elmúlásnak, mint büszke papírlap kínálja fel töredezett, ropogós testét a tűznyelvű szalamandrának. Nem bánom, ha megsemmisülök egészen, hiszen hőmmel táplálhatom a világmindenség jege ellen gyújtott parányi lángot. Sokan éltek előttem, akik nem értették meg: gyújtani kell, mert a hideg megöli a lelket; elcsendesedve megfagy a kilehellett pára, lehull és darabokra tör, pedig szárnyalhatna a légben, változatos, megfoghatatlan szép alakban, és ha papírra hűl, sem hal meg, csak játéka lesz szeszélyes kezeknek, vagy féltett kincse óvó szemeknek. Mégis elpusztíthatja a tőle rettegő, félelmetes hadúr is. Az írás létszükséglet; úgy írok, mint kinek minden perce drága, s élete fogyó Hold sarlója.
Eszembe jutott, hogy 2016 októberében a havas főváros utcáit róttam, hamar köszöntött be a kellemetlen időjárás, láttam, amint az utcai tejárusok ujjai kékre fagyva babrálnak az addigra értéktelen közös pénzzel, bánva, hogy inkább nem jószágra cserélték inkább kevéske javukat (de ezt a T-6351 ben már leírtam) Megháborodott a föld is és okádta a torzókat, nem lehetett normális ízű, méretű terményeket találni, talán az elemi részecskekísérletek is hozzájárulhattak ehhez. A Bázis szabad kezet kapott és a pokol elszabadulni látszott.
Még idejében megörökíthetem - gondoltam - bárki okulására. A gyermekek már nem érik fel ésszel, csak a gyűlölet marad bennük, nem árthat nekik az információ. Ám ebben sem volt kegyes a jövő. A gyermekek saját csatározásaikba feledkezve épp olyan Bázislakókká lettek, mint amilyeneket szüleik irtani igyekeztek. De ők is elszéledtek az úton. Hol vannak hát? Ebben a síri, homályos, párás barlangszerű mélyedésben megrekedt az idő szinte mozdulatlanságra kárhoztatva, tetszhalottá aszalva a kövek között. Nincs hát senki! Tudomásul kell vennie ezt a tényt és keserves karbiumbetűkkel beleírnia naplójába: "egyedül maradtam"

Post T-24787
Illetve majdnem. Ni! Itt egy páncélos hátú bogárka. Ki tudja, honnan került ide és mióta igyekszik észrevétetni magát? Eddig sikertelenül, de ideje, hogy a főemlős és az ízeltlábú rend örök szövetségre lépjen végre! A lét perifériái olyan széles skálát alkotnak, hogy a parányi köztes közbülső szekvencia jogtalanul élvez előnyt. Pedig az ott létezők is ugyanúgy teszik dolgukat megküzdve a pillanatok kihívásaival, vagy túlélve, vagy feloldódva valami másban, örökösen átváltozva, tulajdonukként sem tekinthetve formájukra. Szinte meg is szántam szegényt.
A múló idő alázatossá tesz, különösen a céltalanul, elvesztegetve élt órák, napok, percek.
Akinek - úgy érzi- van elég, nem is foglalkozik vele, és aki örömmel él, például szerelmes, az ő számára is rendszertelenné lesz. Már nem tudom, mit akartam kihozni ebből, csak azt érzem, itt ragadtam délután fél négy és öt óra között egy szürke délután fogságában. Ez a hitvány katica, vagy mi, ez is elröppen és hasznos lesz valakinek...

- kedve lett volna fölkelni és utána iramodni, ki a dús szabadba, fogócskázni vele, míg a Nap elvakítja és kacagva leteperi, hogy boldogságában eredjen meg könnye bolondságán. Kedve lett volna tovább futni és kiabálni, emberekkel beszélgetni, segíteni felemelni egy mosóteknőt, leszedni a friss ruhát a kötélről, labdázni a gyerekekkel, ám a szikla, mely szétroncsolta lábait, nehéz volt, örök, mozdulatlanságra kárhoztatva őt. Épp csak megcsavarodni tudott felsőtestével, hogy a barlang párolgó kijárata felé lásson, de nem látott ki, homályos árnyak úsztak a szabálytalan falon, melyek ostoba reménybe ringatták, célt, értelmet kölcsönöztek végeérhetetlen poklában.
Végül elfáradt és vágyakozástól kiszáradt ajkát a nedves sziklára csókolta és nem emlékezett arra, mikor lepte meg az enyhülést hozó álom.

Post T-24788
Az álmok pedig mindig valóságosabbnak tűntek az ébrenlét történéseinél. Talán azért, mert visszavitték-repítették jóval korábbi időpillanatokba, amikor az állandóság még háborítatlanul őrködött mindennapjai felett, amikor távolinak tetszett a későbbi furcsa, zavaros világ. Pedig akkoriban is zajlottak dolgok, sőt életének leginkább maradandó történései akkor zajlottak. Megvolt az a kis nyugodt hely, ahova, mint kuckójába visszahúzódhatott, miközben nem kellett félnie, hogy rátalálnak és elhurcolják mások akaratának bábjaként.
Visszaemlékezett a percekre, melyekben ringani tudott, ezek vágyva fogadták méhükbe alkotó magvait és végtelenné nyúlva hívták ölükre ábrándozni.
Nézte a követ maga fölött: ennél véglegesebb állapotot nehezen tudott volna elképzelni. Ez azonban nem kecsegtette semmi örömmel, rabságában volt és nem látszott szabadulás.

Az efféle harmadik személyű tűnődések maradtak egyetlen szórakozásom.
Sokáig hívtam a segítséget, nem felelt senki sem. Kavicsokat dobáltam a kijárat felé, hátha a zajra, vagy a mozgásra odajönnek, de hiábavalónak bizonyult ez is. Egyszer láttam egy filmet, ahol a bezárt, lelakatolt emberek kezébe kést, vagy valamilyen vágóeszközt adtak, hogy ki tudják szabadítani magukat egy feláldozott testrészükért cserébe. Elborzadtam a gondolattól is. Mégis, egyre kevésbé látszott... de nem, ebbe ne menjünk bele!
Realistaként kiszámoltam korábban, hogy túl nagy volna a vérveszteség, egyszerűen kómába esnék, ha mindkét lábamat levágnám magamról, még mielőtt a bejáratig vonszolnám ezt a testet.
De a sors kegyetlenkedése, hogy mégis élni hagy, nem is tudom, miképpen, ettől a nedvességtől elmúlnak táplálék iránti szükségleteim, és talán nem túl gusztusos a téma, de ürítenem sem kell. Úgy látszik, itt kell átvészelnem a hátralévő időt... a nem tudom mennyiből
Úgy döntöttem, nem adom fel: elmozdítom ezt a sziklát, ha kell porrá morzsolom apránként, itt nem maradok. Kisebb darabokkal elkezdem lepattintani az útban levő részeket. Ne nevessenek ki, ha ideérnek az olvasásnál, hogy úgy viselkedem, mint az ősember.

Post T-24789
... megállok, mert iszonyúan sajog a tenyerem. Egy nyalat víz a szikláról, belégzés, kifújás, csúnya indulatszó, és odacsap a kőnek. Az meg szakad is. Meg marad is. Sajnos elég sok.
Most el kell döntenem dokumentálok-e, vagy szabadulóművészt játszom.
Utóbbi. Bocsi, next Post T...

Post T-24790
Olvastam egyszer, meg tapasztaltam is, hogy a hosszútávfutó nagyon jó beosztással kell, hogy megtervezze a futását. Már a felkészülés sem mindegy, hogy történik, eleinte kisebb távokat tesz meg, kevesebb terheléssel, majd a terhelést fokozva, rövid távon robbanékonyságot fejleszt, azután ismét lazít, de már hosszabb távval. Alapvetően a légzéstechnikán múlik minden: ez biztosítja az állóképességet, az oxigén megfelelő mennyiségű bejutását, hogy ne törjenek rá görcsök, amikor órák óta fut. A futók világa lényegében önálló és komplex zárt rendszer, a valóság elemei nem lehetnek túl erős hatással rá, egyébként kizökkenne abból, amiért ő ott van, ahol: mert a futás egész embert kíván! Előfordulhat pl. hogy elvonja a figyelmét a táj érdekessége, vagy egy másik, csinos futótárs, de küzdenie kell az önmagából támadó szükségekkel is, és ezeket le kell győznie. Egyébként feladásra kényszerül, ami szörnyűséges érzés. A befejezett futások növelik csak kitartását, míg a befejezetlenek fáradságot, és lehangolódást okoznak, ha elmegy ilyenkor a kedve, a futó akár örökre megállhat. Pedig a futás létkérdés, sem lazítani, sem lustálkodni nem lehet: képzeljük el a magasugrót pl. aki az ugrása közben félúton meggondolja magát, bizony csúnya baleset lesz a vége. Ekképpen a futó sem hagyhatja abba a futást, hiszen számára ez az állapot az ideális, a ritmust megtalálva és felvéve függetlenedik és teljesítményét leadva a személyisége is változáson megy keresztül, megérti, hogy képes legyőzni a távolságot saját erejéből, hogy gyakorlatilag képes bárhova eljutni segítség nélkül gyorsan. Emellett önértékelése is javul, és magabiztosságra tesz szert. Futása közben - bár magányos, gondolataival kitölti a képzelet alkotta teret és új felismerésekre juthat. Belátható, hogy a futás, bár nehezen szánja rá magát az otthonülő, kényelemhez szokott ember, igen hasznos foglalatosság!
Végül is idáig jutottam lélekben, és felhevülten verni kezdett szívem elképzelve mindezek véghezvitelét, de a kő fogsága súlyos és erős maradt továbbra is.
Ám újult hittel felnéztem rá és csak annyit mondtam: legyőzlek! És ebben a pillanatban meg voltam győződve is erről.


Post T-24791

... áááááá! Feladom! Látjátok, a pillanatnyi felbuzduláshoz amint nem társul elég elhivatottság és szorgalom, máris cseszheti a delikvens. Pedig most nem másról, az életemről van szó, így érthető volna a motivácó. Ám a nehéz és a lehetetlenül nehéz között óriási különbség van, mely csak hittel hidalható át. Ha ez, mint meghatározó paraméter gyengül, vagy elvész, célt téveszt a szorgalom és monoton, céltalan csapkodássá fajul a tervszerű munka. Asszem, beletörődtem, hogy holt naplóíró marad utánam, nem pedig egy, a napsütötte Földön kedvesével utazgató kiszabadult hős, aki a Post T-xedik bejegyzését imígyen zárva elrakja azt az unokáknak egy porosodó könyvespolcra:
"... hát barátaim, elérkezett az utolsó bejegyzés napja, megfáradtam, de boldogan és betelve az élettel átadom nektek emlékeim lapjait. Tudásom legjavát megismertettem veletek és ti itt vagytok velem, hogy elkísérjetek majd végső nyugalmam helyére. Tulajdonképpen ennyit akartam mondani."
Ehelyett így kellett folytatnom:
Affene! Ganéjtúró bogarak esznek meg! Keserves erőfeszítéssel 10 centit haladtam és valami porszerű kezdett szitálni a mennyezetről, hogy viszket a bőröm. Megígérem, hogy újra elolvasom az ősközösségi társadalmak leírását, csak engedjenek ki! Fáradt vagyok, nem bírom..., hogy törne ki már a ceruza hegye!

Post T-24792
Vagyunk, ki itt, ki ott, és az idő széles skáláján elszórva voltunk és leszünk. Mikor ráeszmélek egyszeri és megismételhetetlen végességünkre, és arra, amit az élet kiterjedése jelent számunkra, hogy elkezdődik és lezárul és közötte milyen rövidke a virágültetésre, plántálásra, a dolgok szabatos megfogalmazására fordítható tevékeny idő, akkor sürgőssé válik hirtelen élni.

Még alig dereng elménkbe a lehetőség, már el is vétetik, már kényszerű pályákra terelnek a nem jól választott döntések és mire szóra nyílna ajkunk, betelik habzással, mire megragadnánk a pennát, görcs merevíti ujjainkat és a halál kiüti kezünkből azt.

A nagy miértre pedig sohasem kapjuk meg a választ. Talán hisszük, hogy megleljük, és ez elég reményt ad nem feladni idő előtt, de talán rájövünk, hogy közönség nélküli komédiázásunk a holt anyag előtt puszta időpocsékolás. Mégis, dobban a szív és nem hagy mélázni sokat, eltereli figyelmünket a következő komoly probléma, kisszerű vívódások, a törtetések folynak tovább oktalan és haszontalan dolgokért.
Az igazság pedig megül a csillagok porában, sufnink és a kerti út között növő gyomok levelén és türelmesen várja felfedezőit. És valami érdekességgel felkelti a szöszke kisfiú figyelmét, ráröppen egy pillangó alakjában a fűszálra, mely alatta alig hajlik, de a kövér darázs alatt megrugózik. És elindul a pillangó után, de a darázs találja előbb meg őt. A kisfiúból pedig mégis olyan felnőtt lesz, aki nem haragszik a darázsra és a pillangót sem tűzi gombostűre.
És a szépet hajszolja a pillangó formája után egy életen keresztül, míg a pillangó vissza nem száll fejfájára.

Bizony felettébb csuda dolgok zajlanak és mi nem vesszük észre, mert a pillangó is meghal, amikor reáragad egy autókerék gumijára, mely az ősének párlatából lett aszfalthoz préselve hagy majd - talán- az utókornak leheletnyi jelet. Felnevettem, hangosan, keserű és gunyoros orgánummal, mert ismerős lett a helyzet, sorsom ideszegezett, mint a pillangót, és megértettem, hogy mint amaz, nem fogok innen kiszabadulni soha.

Post T-24793
És miért is akarnék igazából? Milyen motivációja lehet egy félig elrothadt, társtalan élőhalottnak? Mert vegyük sorra: a szülői ház odalett már két évtizede, gyermektelen lévén csak társam az életben, egyedül a nagy Ő várhatna valahol, de ő is elveszett útközben, a Nagy Romboláskor leszedték a hegyi vadászok. Amikor fölötte térdeltem és a sár meg a könny összekeveredett, haldokló szemében megláttam azt a végtelen fájdalmat, melyet nem az elmúlás, hanem a szerető társ elvesztésének tudata okozott benne, hogy nem mehetünk tovább együtt. Nem volt idő a zokogásra és arra sem, hogy békén, tisztességgel bocsássam el. A golyók pattogva szaggatták fel a csomós füvet, földlabdákat borítva az úttestre, és a túloldal elérése, az életben maradás lett az egyetlen cél, ahogy ordítva rohantunk, bevetettük magunkat a cserjés, aljnövényzettel dúsan benőtt erdőségbe. A hajtóvadászat hatodik napján veszítették el a nyomunkat, s addigra egy fél világ választott el kedvesemtől már. Mikor is volt ez? Már nem tudom. Értelmét veszítette az idő, a napok számlálása és amúgy is minden összezavarodott. Talán hét hónap múlva találtak ránk más felkelő csapattársak, alig maradtunk néhányan a százakból. Azok a hónapok olyan viszontagságosak voltak, hogy nem bírom egyszerű szavakkal leírni, és inkább a feledésnek adnám át. De eddig a barlangig is még hosszú a történet. És a kézzel fogható valóság most ez. Jövőbeli rokonszenves megtalálóimnak sem tudnék másképp felelni: miért is mennék velük? Vissza az elvadult városba, ahol már semmi sem emlékeztet otthonomra? Már a szomszéd kutyája sem ugatna-nyüszítene utánam. Az a korcs eb biztosan túlélte. Ahogy a gazdája biztos, hogy nem. Nem mernék a nyílt terepen találkozni vele. A változás végbement és nincs szükség tovább a lélek kifinomult játékára. Ez a haszontalan körmölés is csak az én szorgalmi feladatom, mellyel a bukást próbálom elodázni. Talán megér egy kegyelem kettest az élet iskolájában...

Post T-24794
Persze sokan útra keltek. 2012-ben, amikor a világvége-lázban égett a Föld, már tudták, hogy az el fog jönni hamarosan, igaz nem természeti- vagy istencsapása következtében, hanem nagyon is emberi megfontolásból, ami, mint tudjuk keményebb és kegyetlenebb tud lenni bárminél. Az elit vagyonos milliárdosai közül vakmerően páran becsomagoltak és megcélozták a Kepler 20- ill. 22-es exo-k egyikét. A kutatások félelmetes sebességre kapcsoltak, hogy a mini-űrtechnológiát az íróasztalról véglegesen áthelyezzék a valóságba. A Bázison is folytak ilyen kísérletek egészen a Nagy Rombolásig. Hallottam később a felkelők egyik vezetőjétől, hogy sikeres startokra is sor került. Hihetetlen, hogy mire képes ez a faj! Azt hitték ezek a szerencsétlenek, hogy megváltozik bármi, hogy elmenekülhetnek a gócpontból, bajaik vélt forrásától. Bár kilőtték magukat a végtelen és csodálatos űr egy távoli szeglete felé, csomagjaikkal együtt elvitték galaktikus magányukat is borzasztó természetükkel együtt, mely nem fogja hagyni megpihenni őket, ott ugyanolyan háborúskodást fognak szítani és nem lelnek nyughelyet. Lám én itt maradtam, és nem bánom már annyira, hogy szülő-Földem köve temet maga alá. És tudom, hogy boldogabb, elégedettebb emberként halok meg, mert nem leszek bolyongó számkivetett és ismerős lesz a föld-illat, az utolsó harang kondulás és az a lobogó aranybarna-narancs fény, mely a szemembe néz, mielőtt lehunyom azt.

Post T-24795
Ahogy így ábrándoztam, egyre kevésbé éreztem a fájdalmat, a lélek, mintegy szentimentális pillangó kiröppent, maga mögött hagyva a rovarbáb test fogságát. Pillangós hasonlataim mindig megigéztek, és lenyűgöződtem a benne rejlő szabadság elementáris kifejezőerejétől. Szinte megrészegülten zsongott ilyenkor a képzeletvilág, míg a való titokzatos és mozdulatlan csenddel vett körül. A nem láthatók hatalma éppen abban rejlett, hogy képesek voltak láthatóvá lenni, megnyilvánulni a döbbent hallgatóság előtt. Mintha a semmiből támadt volna egyszerre friss és eleven szárnysuhogás, és az egész angyali sereg csengettyűszóval a földre szállt volna.
Eszembe jutott egy réges-régi karácsonyom, amikor volt miért egybegyűlni, és meghitt áhitat közepette őszintén csendült fel a "Mennyből az angyal..." éneke a vastag férfitorkokból, érett női kórus és a fűszerező gyermeki tisztaságú vékony hangocskák kíséretében. Volt, hogy csupán rajzolt kép, vagy mézzel leöntött dió, mogyoró magvak üvegbe töltött keveréke lett gondos kezek ajándéka egymásnak. Azután más idők jöttek és a karácsony, a szeretet és az ajándékozás értéke megváltozott: már mohó és türelmetlen kezek nyúltak a kilesett és előre megbeszélt legújabb ultra-hiperszuper masinák dobozaiért és a tehetetlenségüket borítékokkal leplező rokonság gyorsan kereket oldott, mielőtt nyilvánvaló lett volna, hogy valami súlyos hiányosság keletkezett az ünnepi esemény tartalma körül. Bár a kompenzáció megtörtént, ezt világosan illusztrálta a mennyiség, a mondanivaló elsikkadt és ennek kínos jelenléte némileg árnyékot vetett az azt követő lakomára, mely születésnapi zsúr helyett inkább halotti torra emlékeztetett.
Még később eltűnt végleg mind a csoda, mind a kompenzáció, a családtagok keserű gyűlölettel néztek farkasszemet egymással, mint akiket megloptak, akik felélve a szív tartalékait a másik szívéből akartak szívni maguknak egy cseppnyi szeretetet. Pillangóim ilyenkor szomorúan összehajtották szivárványos szárnyaikat és begubózni igyekeztek elhagyott héjukba. Egyesével tűntek el képzeletem derengő égboltjáról, s mire kinyitottam a szemem újra a valóságosan szorító, fizikai gyötrelemmel váró világ üdvözölt. Hogy is felejthetlek el Terra, bölcsője és temetője életnek? Megnedvesíted a felszíned és könnyel táplálod a téged megcsaló szeretőd! Most itt vajúdom méhedben, hogy ember szülessék a romokból, hogy tisztelet formálja újra a nevedet káromló ajkamon. Dicsőség a Föld urának!


Post T-24796

... kurva kövek, kurva barlang, kurvára fájó feltépett vérző hús, minden kurvára balul sikerült, kibaszott, tetves, megrohadni is képtelen, csak vonyító gyötrelmes élet!- eszelősen kaparta a csikorgó mészkövet, szaggatta, marta önnön bőrét és szórta magára a sárga port, mert kurvára reménytelenek és hiábavalónak érzett bármilyen kísérletet megszabadítására ebből a temetőből. Már a fáradságot sem vette a tisztességes megszólításhoz, leharmadikszemélyezte önmagát, hiszen pondró, féreg, egy beszorult életszál lett csupán a halott kőrengetegben. Sírt és maradék testrészeit is a kőhöz verte, szitokszava nem fogyott ki, így viaskodott, míg a fáradság összetörte erejét és betaszította az álomtalan alvás sötétjébe.

Post T-24797
A munka ismét ébren talált és bár semmilyen különösebb örömöt nem szerzett ez az állapot, a test robot módjára végezte tovább a maga cselekvési kényszerét, mely igen egyszerű gondolatmagban fogalmazódott meg: egyik, mozgásra alkalmatlanná tett részemnek visszaadjam szabadságfokát, azaz kiszabaduljak végre innen, erről a ki@..., erről a ku...- a Helyről.
Igazuk lesz azoknak, akik elítélnek, hogy gyengeségemben indulatszavaimon sem tudok uralkodni. Nem okozok nekik többé örömet ezzel. Bajnak elég az a zúgás, ami a hegytető felől morajlik lefelé, mely, mint kezdődő földrengés táncoltatja a tehetetlen porszemcséket a még szilárd kőzeten. Szeretném azt hinni, hogy munkagépek zaja, mert akkor előbb-utóbb idetalálnának az izzadt, kék-sárga piszkos munkaruhás karbantartók. Azt sem bánnám, ha nem tudnának kiszabadítani, csak guggolnának és kegyes hazugságokkal biztatnának, hogy "Pajtás, nincs semmi baj, mindjárt itt lesz az erősítés, mondd el addig, hogy volt, kitartás!" Én pedig könnyeznék, nem a fájdalomtól, hanem az érzelmek erejétől, amit a hasonló tapasztalása kivált, a megkönnyebbült érzéstől, hogy emberek között halhatok meg, akik gondomat viselik, ha szükséges és nem valami értelmetlen kőomlás temet el jeltelenül.
Aki soká él egyedül, olyanná lesz, mint a csecsemő, hogy érdeklődését a legegyszerűbb, legalapvetőbb dolog is felkelti, a felnőttséggel járó szocializálódás és a be nem teljesülhető vágyak természetes ereje pedig túlfűtött érzelgőssé változtat, a másik végletbe helyez, mely inkább az időskori állapothoz hasonló.
Bár ez a robajjá erősödő hanghullám már jobban érdekel, mint a szocioanalízis feletti elmélkedés. Sietni kell, ezt diktálja a mennyezet felől szitáló por. Hamarosan pokollá válik a hely, és okoskodó fejemet bezúzza egy primitív szilikát. Hányszor de hányszor láttam a lepergő filmet, a vergődő-küszködő színészeket, amint megpróbálják a lehetetlent: kijönnek a pillanatokkal később lángoló, a víz alá kerülő farkasveremből - vagy odavesznek, ha mellékszereplők, a forgatókönyvíró, rendező kénye-kedve szerint. Azután a reflektorok kihunynak és ők holtukból felkelve, nevetve kimennek az öltözőbe, onnan pedig a napsugaras életbe, szerelmükhöz, barátaikhoz, mindegy, hogy hová.
Itt nem osztottak szerepet, ez maga a valóság, a megborzongató végleges hely, nem kínálnak hűsítőt és nem jön senki szólni, hogy:" kösz Johny, jó volt, ennyi!" Johny Man szépen agyonütődik és filmszakadás.
Ekkor mintha hullámzó homály borult volna elmémre, a körvonalak kezdtek elmosódni és tárgyak távolodni látszottak, az események fontossága megszűnt, bár létem nem függesztődött fel, de az idő relatív múlása drámaian lelassult. Olyan érzés volt, mint amikor a feléd hajított balta megáll a levegőben, és csak kicsit-kicsit fordul és közeledik és tudod, hogy ez illúzió, de nem bírod felfogni veszély valóságát, mert érzeteid is együtt lassulnak az idővel, valamint elugrani sem leszel képes, csak időtlen szemlélővé leszel saját tragédiádban, tudva, hogy a balta mindenképp eltalál, amikor az idővonal visszanyeri normális mozgását. Addig azonban rengeteg időd van. Ráérsz felfedezni, hogy egész életed is voltaképp egy abnormális időparadoxon foglya, hiszen alig születtél, már halálodra készülsz és vonz az elmúlás, mint a nehezedő követ. Minél jobban foglalkoztat a lét, annál értelmetlenebb és fájdalmasabb eladni egy bár kívülről nemesnek látszó, mégis csak ócska halálért.
És a fény egy újabb centimétert araszolt szemem felé, mire újabb gondolat fordult fejemben:
szabad vagyok! Már milliszekundumnyi előnyre tettem szert a halállal szemben, mert illegálisan éltem és tudatosítottam magamban több információmorzsát és érzelemfoszlányt, míg ő jelentősen közelíteni sem tudott felém. És ez az óceán erejével zúdította agyamra a további gondolatsejteket, mint mámorító sodrást a bedrogozott huligánra, akit beszívva gázol el a teherautó, s aki a végső pillanatban is önfeledten boldog. Szédültem a kapott lehetőségtől, hogy a vélhetően utolsó, még emberként töltött pillanatomban a végtelent fogom megtapasztalni végtelenné kiterjedő időmben és a gondolat-, valamint érzelem és emlékáradatok kereszteződésében.
Mint felbukkanó csillagok úgy kerültek elém elképesztő összefüggések és tapasztalások:
A hangok és különböző zajok, zenék, dallamok dübörgő és finom erezetű lüktetése tört be tudatomba elnyomva a színek és más entitások erejét. Mintegy ellentett érzésként aztán egyszerre itt teremtek a csendek. Hányféle csendet is ismertem meg eddig? A némán kiabáló, mérges csendet, a várakozás teli felfokozottat, a meghittet, a szerelmesen összebújóst, de a nagy pillanatok előtti feszült, jelentőségteljes csend sem maradt ismeretlen. A kellemes, pihentető csend, mely hangtalan hullámaival megsimogatja fáradt agytekervényeimet, sőt el is altat, ellentéte a pattanásig feszített, már majdnem-ordítás... és továbbszőtték érzeteimet a képek rajai: az ismerős és csodálatosan vadidegen formák, értem nyúló mozgóképek, tájak, mosolyok, emberi formák és geometrikusak, családi fotóalbumok, gyermekeim, szerelmeim, jótevőim, galaxisszámra emberi arcok.
Elvesztegettem az időm. Szerettem őket és féltem is tőlük. Nincs mód elmondanom ezt már nekik. És megértettem, hogy ez a végtelenségbe zárt idő a lélek gyötrelmét is kifeszítheti palástjára. Sürgősen fel akartam ébredni, hogy elkapva, ill. elhajolva a baltám elöl magam rendezzem el függő játszmáimat.

Post T-24798
Próbáltam erőteljesebben koncentrálni, hogy visszanyerjem valóságomat, ám az időértelmezésem végképp felborult és nem szűnt meg a projekció. És önazonosság tudatom is foszladozni kezdett, e sebtében kialakult, hevenyészve összetákolt fizika lehetetlennek látszó törvényei között. Eszembe jutott Dsuang-Dszi álma:

"Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam
és most egy kicsit zavarban vagyok.

Lepke - mesélte - igen lepke voltam,
s a lepke vígan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp így hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én."

/Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma/

Kétezer év telt el, vagy mindvégig - egy perce csak? Itt voltam, s vagyok, vagy máshol? Talán a Bázis kísérleti patkányaként rovom álombeli köreimet most is és szólítani fognak hamarosan:
-hej Johny! Ébresztő már! Foglalod a helyet a mániákus-kísérletiek elől!-és Bumpa, a kerek hátú néger jó barátom felkelve kedélyesen a hátamra csap, amitől kiköpöm a tüdőm félig, de azért nem teszek megjegyzést, mert szeretem a csibészt.
Igen, gyakran elkalandoztam a Kettes Labor árnyképei közé, vissza az Akkorhoz, amikor célt és értelmet nyert a fogság, mert az egyedül elfogadható kontrasztja a szabadság lett.
Mindannyian odamentünk. Kit vittek, kik sodródva az újdonság iránti vágyaival, vagy mert nem akart elszakadni családjától. Új és őszinte kötelék szövődött, újraértelmeződtek a kapcsolatok, tiszták és mellébeszélésektől mentesek lettek, megszűnt minden alakoskodás.
Úgy viseltük új viszonyainkat, mint a szentek a fehér gyolcsot, mely adatott és el nem vehető tőlük. Jelrendszerünk eleinte szemek villanásaiból és sóhajtásokból-nyögésekből, el-elszabaduló indulatszavakból álltak. Mindent ellenőriztek, sőt vérnyomásunk mérésével és tudatunk redőibe is betekintő műszereikkel szinte rabszolgáikká tettek. Nem volt szabad alapvető fogalmakra gondolnunk, vagy nyilvánvaló érzelmeket mutatnunk a közelükben. De voltak feledhetetlen és gyönyörű pillanatok, amikor magunkra maradtunk egymás közt és a Terv is ilyenkor érett tovább, csendben.
Később műszerészeinknek sikerült antitér képző szerkentyűket összerakni, melyek, mint mesterséges csönd-búrák borultak ránk, ha bekapcsoltuk, persze csak a kérdező-kutató egységek felé. Alkalomadtán mesélek még a Bázisról. Tudom, hogy érdekelni fog titeket, legalábbis a történelmi disszertációtokhoz jól jöhet. Bízom bennetek, távoli utódok?

Post T-26420
A fűcsomók között rendezetlenül süvölt a déli széláramlat, meg-meglódul, aztán elül és olyankor, mintha egy mozdulatlanná dermedt világ venne körül. A préri ilyen. Nagy, szövetkarimás kalapomat is rég lefordította volna kopaszodó fejemről, ha nem lenne egy zsinórral odaerősítve állam alá. A vöröses por betömi az ember orrát, száját és prüszköl tőle, higgyék el, azok a XX. századi westernek nem túloztak egyáltalán. Csupán a díszletek mások. Vagy szinte ugyanazok. Leültem megpihenni kissé, míg útitársaim előrementek megitatni a lovakat. Kalifornia csodálatos kietlen és barátságtalan vidékei mai ugyanolyan hívogatóak a vadnyugati kultúrát nem szokott európai ember számára, mint azelőtt. Amikor Kilencszázhúszas évek elején John Ford elkezdte rendezni westernfilmjeit, még a nagy múltú stúdiók épp csak megalakultak és John Wayne, aki később egyedüli hősként szállt szembe az igazságért és a becsületért másfél órányis filmtekercseken, még bizonyára a glendale-i középiskola futballcsapatában kergette a labdát. Elidőztem mozdulatain, már járása és megjelenése is annyira markánssá tette, hogy képtelenség volt nem tisztelettel odafigyelni rá. Keresztnevünk csengésében is igyekeztem hasonulni, ámbár sem ő, sem Ford nem az igaziként, hanem művészneveként hordta, hasonlóan hozzám. Mindig így jártam: ha valaminek nagyon a mélyére próbáltam ásni, színfalakba felépített illúziókba, egy leforgatott világ díszleteibe ütköztem. Erősen csaptam oldalra, hogy érezzem: e keményre száradt agyag valóban itt az, ami. És kétségkívül én, J. M. fekete farmernadrágban könyékig feltűrt, kigombolt, lobogó fehér ingben, nyaksállal és cserzett bőrrel a canyon földpadján, kaktuszok társaságában itt ülök, míg coltom a csizmaszáramban éberen várakozik.
Délidő volt és erősen szomjúhoztam, de türtőztettem magam. Kis noteszembe lefirkantottam pár gondolatot. Jut eszembe, magyarázattal tartozom. Ha majd elolvassa ezt valaki, látni fogja, hogy jó néhány bejegyzés hiányzik. Sajnos kiszakadtak és odavesztek lapok egy régi kőomlásban, amikor beszorultam egy barlangnyílásban, igyekszem röviden pótolni majd.
Most indulunk tovább, a régi vasútak vágányait estig el kell érnünk.

Post T-25002
A vásznakon szinte időtlenül folyik szét a film fényfoltja. A korai kőkortól az elképzelt Csillagok Háborújáig bármikor jelen lehetsz a VilágKorban. Elég egy injekciós fiola és megkezdődik végtelenített révületed, mini időutazásod Rómába, a császárság idejébe, vagy a Sumérok földjére a Tigris és Eufrátesz völgyébe. De vigyázz, mert elég egy zavart összpontosítás és a mai Irakba érkezel a diktátor kezei közé. Igazából sohasem tudhattuk, hogy mikor lesz az Akkor, és hol lesz az Ott, valahogy személyes attitűdjeink kormányozták szellemünket a megfelelő helyre. Ezt a kísérletiek is jól tudták és igyekeztek ellátni a legtágabb kulturális repertoárral, amivel élő ember rendelkezhet. A számtalan intelligens Memo gén beültetése után olyanok voltunk, mint akiken plasztikai sebész töltötte ki beteges hajlamait, igaz nem a test szintjén, hanem gondolatainkban. Kéretlenül tudtunk mindent, ismertük Egyiptomtól Hellászon és az egész középkoron át a nyugati és a keleti civilizációk teljes történetét, mindezt úgy, mintha ott éltünk volna évszázadokat-ezredeket velük. Bár nem lettünk Platón, vagy Seneca, netán Konfucius, mindannyiuk lénye lenyomatot hagyott magunkénak már távolról sem nevezhető személyiségünkön. Elszórakoztunk közösen töltött éber óránk alatt, hogy ki kinek a vonásait ábrázolja ki erőteljesebben. Így a kis Wanzek - bár jól ismertem azelőtt, semmilyen ideológiát sem volt hajlandó elfogadni, kísértetiesen emlékeztetett már az "öreg gyermek"-re Lao-ce- re, akivel állítólag találkozott is. A megbabonázó szemű Júdia L. arca sápadt és merev volt szinte minden ébredésekor. Hiába mondtuk neki, hogy nem kellene folyton Neftisz és Szelket megtestesítőivel lógnia.

Bumpa helyett ma Alex jött a szérummal. Tőle tartok kissé, nem a mi beépített embereink közül való és elszámol minden milliliterrel. Jelentései gyanúsan tudományosak szoktak lenni.
Az előkészített ágyak örökkévalóság számára őriztek bennünket és ma sokkal hosszabb időre merészkedtünk a szokásosnál. Ki tudja, talán egy következő fázisba lépett a Kettes Labor kísérleti munkája? Mosolyogva intettünk egymásnak és halkan beszüremlett a relaxációs zene, csuklópántjaink már közvetítették a szívritmus- és egyéb életfunkciós jeleinket a kronofibriller felé. Jó éjszakát kívántunk és valami bolond reményben magunkra húztuk az idő csillagpaplanos takaróját.

Post T-26571
... repülni csodálatos érzés volt! Mintha ezer meg ezer leheletfinom ezüstszál akaszkodott volna a hajam, arcom, karjaim és testem minden porcikájára és vont volna egy meg nem állapítható végtelen pont felé, és amikor felgyorsultam már annyira, hogy a tárgyak, és a valóság elveszítette a jelentőségét, átváltozott valamiféle zuhanás-érzéssé; hogy az a pont vált megfoghatatlanná, mely a kiindulópont volt és igyekezett magába nyelni a mély űr, a csillámló szálak pedig ernyedt, rendetlen gubancokként áramlottak el felhevült és nedves testrészeim mellett. Végtelen ideig tartott az átlényegülés és olyan mámorba merültem, melyben egyre mélyebbre lehetett csak kerülni, tisztulni, józanodni belőle nem. Az a felszabadult örömmel vegyes félelem járt át, mely talán Blériot-t, amikor felemelkedve kitárult előtte az ég kékje és víz felett szabadon szelte át a Csatornát. A már elrugaszkodott és visszatérésben nem gondolkodó sziklaugró vakmerősége hajtott.
A szérum tökéletesnek bizonyult. Bár tudtam előre, hogy Akkor, amit látok, érzékelek, az nem A valóság lesz, hanem csupán az agyi területek stimulációja okozta képzetvilág, Akkor azonban ez a kérdés nem fogalmazódott meg, ezért el kellett hinnem, hogy az a valóság az igazi idővonalam. Persze a visszatérés pillanatáig, amikor is valami oda nem illő mozzanat következett be. Megszakadt az átélés alá helyezett szál, a szó kimondatlan maradt, vagy légiessé vált a csókoló ajak és a szoros, testillatú ölelés melege elillant. Visszatérés előtt a meggyőződés mégis erősebb volt a logikus következtetésnél, miszerint álom csupán, ami megszakad, ilyenek mind az álmok. Ez a vég nélküli súlytalan zuhanás viszont mindenért kárpótolt. El- elgondolkodtam az eszmélés utáni pillanatokban, percekben, órákban, hogy mennyire ismeretlen ez a valóságfogalom, mennyire kiszolgáltatottja vagyok a környezet rám-hatásainak és vártam az újabb ébredést, mely ebből a valóságból is kiemel, azt a furcsa ajtót, mely nem illik ebbe a világba, épp ezért lehet kimenni rajta egy magasabb ébrenléti szintű "valóságosabb" álomba. S hogy hol van a végső valóság? A kérdést fel sem mertem tenni eddig, féltem, hogy nem volna reális válasz.
Újabb illúziókba kergettem hát magam, hagytam, hogy elvarázsoljanak a hazugságok, zárt osztályról nincs menekvés úgysem. Meg kell őrülni, valaki kitalálta ezt jól...

Post T-26572
"Post T-64
Késő éjjel van. A kísérlet sikerrel járt. Most fáradt vagyok, túl fáradt, hogy értékelni tudjam, de bizonyos, hogy valami egészen fantasztikus áttörés történt a tér-idő szerkezeti modell megértésében. Prof. Edelstein szerint kidobhatjuk a görbült tér elméleteinket. Egy rakás ócskavas. Közvetlen kontaktálás, hiperfolyosók... ezek ma még olyan újdonságszámba menő fogalmak, melyek meg fogják rendíteni a tudomány mai pilléreit. Lázasan gondolkodom, ez a nap nem tud lenyugodni, hajszol, űz ez a felvillantott lehetőség... és tényleg, egészen világos van odakinn is. Hajnalfényű derengés remeg az úttest és a házfalak sziluettje között. Mi ez? Biztos vagyok benne, hogy..."

MI EZ? BIZTOS VAGYOK BENNE, HOGY... MÉG SOSEM LÁTTAM ILYET- szinte hangtalanul mormoltam az időtlenségbe merevített, félelmetesen ismerős szavakat.
És tudtam, hogy az a hosszú hajú, álmokkal és ábrándokkal teli suhanc pontosan ezeket a mondatokat fogja papírra vetni. Nem volt időm megilletődni, mert a döbbenet és szorongató kérdés fojtogatott: mit tegyek? Hiszen jelenlétem nem zavarhatja meg további gondolatfolyamát, hiszen akkor összedőlne nemcsak a modell, hanem az egész jövő. Túl sokat filozofáltam mostanság az időről, úgy látszik ez hozott éppen ide. A fényesség, persze elárult, de talán nem azt, és nem úgy, hogy visszavonhatatlan baj keletkezne. Pár dolgot el kell intéznem, hát eggyel több lesz, megoldható. Pofon egyszerű, mit is írt az a gyerek a napló további részében? Távoli irányítás alá vettem Potter amúgy másra egyáltalán nem használható személyhelikopterét, reméltem, hogy a reflektorok működőképesek még. (illetve voltak akkor. Micsoda káosz ez a relatív valóság!)

... megnyugodtam, bár ezt a gyanús környezeti sugárzást meg kell vizsgálnom, szinte biztos, hogy egy repülőgép volt az, talán a kis Wanzek, vagy Potter személyes masinériája, most, hogy visszatért, a vezérsík lebuktatta, meg az a hang! Nem Wanzek, Potteré ez a szörnyűség.
Holnap beszélek vele, tűrhetetlen ez az amatőrizmus. És mi a fenét keres egyébként is ilyenkor itt?

Ám elfelejtettem, igen, emlékszem már. Mosolyogni való volt az igyekezet, ahogy ráugrottunk a témára. Potter később a repülési központba került, Wanzek meg, hát valahol itt fekszik mellettem és ugyanolyan kába és elvarázsolt, amilyen én is vagyok most, képtelenségeket gondol egy képtelen álomban. De most itt vagyok, küldetésem indítómoduljára gondolni tilos és életveszélyes, amúgy meg hogy is lett lehetséges? Na mindegy...

Post T-26779
Éppen a híd peremére érkeztem. Ez nem volt egy szerencsés pozíció. Az egyensúlyi helyzet szempontjából kifejezetten kellemetlen. Talán néhány másodpercem maradt a zuhanás megtervezéséhez. A 3D szekventeren van még csiszolni való. Elküldöm gondolat-naplómat, a mindjárt bekövetkező kapálózás és értelmetlen halálsikolyok csupán a zajszintet növelnék, használható infó nem lesz kinyerhető belőle. A visszatérési időpont helyes beállítása, és...

***

Kicsit melankólikus ez a nap. Valami ismeretlen eredetű szomorúság jár át, megint dé-javu képzetem egyike kísért, mintha már ezeket a gondolatokat is végiggondoltam volna már.
Olyan sok leíratlan, gomolygó történés feszül bennem, hogy tennem kell valamit.
Kívül bágyaszt az idő, bár a dolgok nyugtalanítanak, egyenlőre szélcsend van kívül-belül. Tényszerű, objektív akarok maradni. Semmi különös, 27 fok van, enyhe déli szellő simogat. Úgy döntöttem, naplót írok mindarról, ami következik. Első bejegyzés. Négy hónapja szünetel az áramszolgáltatás. Lemegyek beváltani pár jegyet, mert elfogyott a kenyér. Thank you World! Sajnos dupla w lett és kegyetlen mély! Holnap újabb Post. Csak cerkával bírjam!

vége

2013-08-03