2009. július 31., péntek

Az elmaradt lakodalmakért

Elmém is, e múlt gondolásába megfáradt,
Zengve pattanó falióra-rugója,
Hibás és hasztalan; sebet ejtve áll meg,
Mint színpadon színész, kérdőn mered súgóra:

Mi lesz a következő citálható rigmus?
Mit kezd -ha ugyan kántálni nem felejt-
A vőfély? Ajkán buggyan-e cseppenő színmust,
A szívéből hiányzót benne rejtve el?

Kemény, feddő szót metsz lepisszentett csendbe,
Hogy aztán feloldja oktató ékes gúnnyal,
Miből áldomást merít a násznép kenyér't szegve,
És reggelig múlatva bokáz, s padlót rugdal,

Vagy hallgat ő is, mert a nászra nem jött el
A vőlegénynek tüzes, csókos lelkű párja,
Kancsó borral búsul, szemmel tompán öklel,
S a bénító, felejtő sötétet csak várja, egyre várja?

Már nem érint augusztus édes, magérlelő heve,
Borong a gondolat belső, téli tájon,
A kertben elérik, lehull a szép barack, s levele,
Tovább pusztul a repkényes, vadregényes várrom…

Oly hideg van, barátom, ne tudd, itt legbelül,
Mikor anyóka nyírfa koporsók közt válogat,
S nem tudja, hogy várja-e reggel, ha álomba szenderül,
Csak a hajnali holdvilág csillant arcán könnyet.



2009. július 17., péntek

Búcsú Albertfalvától 2003. szept - 2009. júl.

Most elhagylak, helyem, most innen elindulok,
S maradtok, házak, álmok, mikbe beleszőttem életem.
Szabad a lábam, mégis szárnyamra rászorult a hurok,
És nem bírok moccanni, nézd, mivé lettem!

De menni kell, hiába ragaszt szék, s asztal maraszt,
Bontja révbe ért nyugalmam virágos varázsát,
S bezárja verses ifjúságom delébe ért tavaszt:
Az ajtó előtt szigorú bárdos Kerub áll őrstrázsát.

Végre ért a hosszú-hosszú éjjel- és nappalok sora,
Ahogy mély kútba tekintve, az elsőre visszakémlel.
Elmulasztani oly sok tennivalóm voltam ostoba,
Hagytam időm peregni, szertelen, dús szenvedéllyel.

Most mégis elhagylak, hűtlen, néma szeretőm,
S nem is kiáltasz utánam, hogy hová mégy, kedvesem?
Az ablakba, mikor reggel besugároz a Nap kelőn,
Majd az üres szoba-méh sóhajt vágyón, szerelmesen.





2009. július 14., kedd

Picurka-versek XIV. -- Már készülök

Már készülök, nehéz várással, szív-szorongó türelmetlenül,
Ahogyan a megszáradt levélárnyak készülnek elhullani
Tápláló anyjuk-fájáról, megmérgezetten, kitaszított-megcsalatva,
És mégis visszaálmodva azt az elmúlt, csodálatos tavaszt belül!

Már készülök a szóhoz, ártó és szép virányait ölelve magamhoz,
Mely ott függ néma talányban a felhő rojtján kimondhatatlanul,
Leszakítani mézédes szirmait, s betakarózni vélük súlyos csendbe,
Mígnem eloszlik fekete köde mindannak, mi bajt hoz.

Már készülök hozzád, Te soha nem lett, csillagporba visszatűnt,
S csak hiába váró ábrándjainkba merült villanásnyi szenvedély,
Hogy elhulló gyümölcsöd után kapjon vétve a sikoltó két kéz,
A nemlét határára ismét visszaűzve, aranyfürtű, csöppnyi gyermekünk.

Már készülök indulni, s csak vélem tudni, merre, az utat nem lelem,
Baba cipőcskéid fakó-sárgultan pihennek már rég egy dobozban,
Ruhádat magamon próbálva állok a tükörnél hosszú révületben,
S az idő félszegen áll az elkezdett, de félbehagyott perceken …