hogy zúduljon reám
minden vak haragja,
s kezem sorsok közt
elválasztó ítélet,
s igazság kardja legyen.
S lettem vigasztaló,
ki sok kínokat látja,
biztatva gyöngét emel,
de megmarad jó barátja
annak, ki értem veszti el
hiába hajszolt életét.
A pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés
meghalt, semmibe hullt.
Ember van itt ismét
köztetek, emberek,
egy ember, ki fél és remeg.
Isten voltam pillanatra,
szólam a Minden szavát,
lettem értelme és alakja.
Kezemben nyugvott a jövő,
oly gyönyörű volt a lét,
Kedves, tiéd voltam, tiéd!
Most egyedül rovom köröm,
a puszta föld mindenem,
időm csak tüskét terem,
mert a pillanat elmúlt,
s a fennkölt érzés:
meghalt, semmibe hullt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése