Szoboszló felé…

Szoboszló felé az éjben útszélen ballagok

Fentről követnek némán a fénylő csillagok
Túl a mező alszik, távol mennydörög
Gát mögött a Tisza békésen hömpölyög

Leülök sírni, oly egyedül vagyok
Nem tudom, mit hoznak a kínzó holnapok
S írni, hogy ott lehessek veled újra
Hol elszakadt szívem sok megpróbált húrja

Elmúlt a nyár, amikor a rózsák teremtek
Ajkadon a mosolyok szavakká lettek
Gesztenyeszínt égetett szemembe a nap
Hajszáladon láttam az első sugarat

Halálos ősz volt, csalóka, és a tél kemény
Temettem megannyi elvetélt, üres reményt
Emlékem kérdem, kit szívem magába zárt:
Látom-e még azt a gesztenyehajú lányt?

Álom már a tegnap, befejezett idő
Felébreszt a szemerkélő hajnali eső
Szoboszló felé az éjben útszélen ballagok
Fentről követnek némán a fénylő csillagok

Ősz

Kik vannak - voltak, s lesznek talán,
Fáradt őzek élés után barangolnak,
Nem írt, s el se búcsúzott a lány,
Forró volt a nyár, hűvös lesz a holnap.

Elmúlt a dal, véget ért egy ének.
Jöjj be fiam a mezőről, köd szitál,
„ Elhullott a virág, eliramlott az élet”
Ősz borítja homlokom, bensőm zihál.

Mondd, fiam, hová repülnek az égi árnyak -?
Kialvó vágyam mély álomba szenderül,
A képek már a túlsó parton járnak,
Elment a lány végleg, s az ajtóra zár kerül.