Tizenöt év emlékeit gyűjtöttem itt össze egy verskoszorúban egy fájó jubileum kapcsán.
Picurka-versek I.
Nem láthatlak, oly kicsiny vagy,
De egyszer megnősz, azt hiszem.
Te nedves földbe hullajtott mag,
Kihajtasz egy reggelen
"Fejpárnádra" csókot hintek-
Ezt Ő is nagyon szereti-
Lány lesz vagy fiú, szerinted?-
Mosolyát reám veti…
Kíváncsian nézlek Téged:
Az éj elmúlik, csöpp, ne félj!
És egy reggel arra ébredsz,
Körülvesz majd gyönge fény.
Addig is Te vagy Picurka,
Titokban érő éj-gyümölcs,
Ma még csöndes fészked burka,
Hogy holnap teli szájjal üvölts
2004 tavasz
Picurka-versek II.
Jutka barackot evett és nevetett
Szép mosolyára fehér gyöngysor villant
Titkolnunk titkunk már nem soká lehetett
Te lettél az, kire most már lopva pillant
Mikor a napsugár csiklandozza talpad
És rugódva játszol, próbálva a méhet
Nem tehetsz róla, hiszen Téged akartak
Minden mozdulatod újabb csöppnyi élet
Picurka kis kezed a hang után nyúl éppen
A másik a zsinóron, el nem engeded
Formálnád ajkaddal, de nem tudod, még nem
Tudom, hogy ragyog már, bár csukva van szemed.
2004 aug.08.
Picurka-versek III. - Fekete hajnal
Üres szavak maradtak utánad: elmentél Picúr
Talán ott játszol már fenn, hol a fény az úr
S itt hagytál bennünket a sötétben fájva Nélküled
Sohasem láthattalak és nem lehettem Veled…
Hajnalt sikoltottál az éjbe, utolszor hívtad mamát
Elindultál előre, nem várva meg válaszát
Könnypatakon úszott el tova csillagos kis hajód
Pedig itt kívül már vártak Rád bársony takarók
Nem akartál még születni, de kés hatolt a mélybe
Tudom, küzdöttél remegve, hogy akkor is győzz: élve
Kijöjj és legalább érezd, hogy Téged is simogat
Csillagfényt kaptál helyette, Rád nem sütött a nap
Kiscipődet, az elsőt, anyácska megvette már a boltban
Kis lábaidra illők, S mit mondjunk nekik, hol van?
Kis gazdájuk miért nem jő értük, s ha fakulnak színeik
Egyszer úgyis tudniuk kell majd, mit mondjunk nekik?
2004 aug. 25.
Picurka-versek IV.
Édesanyám, ne sírj!
Már odafenn vagyok…
Ezer nap gyémánt fényeként ragyog:
Látom könnyeid
Édesanyám, ne sírj!
Egy kis felhőn ülök
Amely bár magas, mégse szédülök,
Csak ha hangod hív...
Édesanyám, ne sírj!
Úgy szeretlek, nagyon
Emlékeimben szíved hallgatom,
Kettősen ver: így
Édesanyám, ne sírj!
Én sem sírok már
Bölcsőm mellett szakállas bácsi áll
S vigyáz rám, ne sírj!
2004 aug.25.
Picurka-versek V.
Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
Igazság bömbölő hangjain szólva
Megmutatva, hogy lám: ki itt az úr!
Tavasszal vetettem fűzfa-ágyad
Gyertyák gyúltak szép párnád felett
Ha tudtad volna, hogy már úgy vártak
Biztosan ellen állsz, s nem engeded
Rávillantva okos, csillagos szemed
Elküldted volna: korán jöttél értem!
Nincs játszó társad? Mondd, miért teszed?
Csöpp vagyok még, látod? Alig éltem!
Megfogta kis kezed, rútul elrabolt
Nem kérdezett, nem várt, átlépett Veled
Hajnali órán, hogy hangod, felsikolt
Még ma is hallom, sírva: NEM MEGYEK!
Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picúr
S emlékünk lettél, fájón dobolva
Néhány csepp könnyben, mi padlóra hull
2004. okt.17.
Picurka-versek VI. - Félbe maradt dal
Fél éve immár, és nem múlik hiányod…
Féltve őrzött kincsünk hűs partokon pihen
Félbe tört életed után, ha kiáltok,
Félszavak felelnek csak, és semmibe cseng…
Félresiklott jövőd, befejezett múltad…
Fél az anyácskából, s egy fél énbelőlem…
Félelem nélkül jársz, ahogyan tanultad-
Félek, hogy nem telik többre könnynél tőlem…
Fél cipőcske árván, párja mellett alszik,
Félálmában apró lábacskádra feszül…
Félve ébred: nem lesz mellette ott az, kit
Félúton elhagyott, mikor játszani leült…
Félszegen, csapottan vár a kis zöld vödör…
Félbe hagyva sóhajt egy el sem kezdett dalban…
Fél három lesz lassan, s kezem száraz’ t töröl,
Félénken érkezik, vigasztal a hajnal…
Félig rothadt selymes, csöpp ajkad homokban
Fél arcod hamvára szürke eső szitál
Féltenem kellett volna Téged, szöszke jobban
Féltenem, jaj! késő, Rád már az ég vigyáz…
2005 feb.25.
Picurka-versek (VI-VII között) Egy éve
Egy éve, igen bíztam még nagyon
Tapintva az utat Feléd szelíden
Büszkén, hogy nemsokára láthatom
Aranyló, vagy barnás lesz, vagy milyen?
Egy éve, igen reménytelin indult
Hisz oly nyugodt volt a tegnapi
Tervekkel, s ábrándokkal, így múlt
Leültünk gondolatoddal játszani
Egy éve, igen akkor is átkarolt
S lehunyt szemmel búcsúzott a nyár
Elmúló fürtjeire csókolt a Hold
S egyre biztosabb lett az a talán
Egy éve, igen már elrejtőztek
A Téged féltve váró kis cipők
S a kezek eggyel többre főztek
Meg-megállva, mélázva az időn
Egy éve, igen még hittük jössz Te
Picuri kis kezeddel felénk nyúlva
Becézve ringattunk, óh, te Szöszke!
Egészen úgy, mint majd pár nap múlva…
Egy éve, igen milyen-milyen más volt
Szívembe zárul a csöndes pillanat
Hangod vélem, amint nevet, s táncol
S a tenyér a hason simogatón tapad
Egy éve, igen… az emlékek gyűlnek
Még nem tudtam, mik azután jöttek
S az emlékek közé cseppek is vegyülnek
Mert megüzented: nem láthatunk többet
2005 aug.23
Picurka-versek VII.
Egy évhez a tegnap újabb felet toldott
Elgondolkodtat most az emlékek csöndje
Vigasztalnám, ki a szíve alatt hordott
S ki oly gyakran gondol reád, te kis szöszke
De nincs szavam; apály vitte véled messze
S hiába várom, a holdtölte nem hoz el
Feltűzi szép arcod némaság-keresztre
Oly hajóra szálltál, mit az ég sem oldoz el
Messze-messze látlak, tükrös, halvány tengeren
Fürtödbe ragadt egy hosszú, kósza pillanat
S kiáltanál: anya! apa! Segíts nekem!
Óh, úgy vinne hozzád, mégis nyugton marad
Lélek szárnyán siet, dobbanna szíveddel
De erőtlen, remeg, gyenge menni a láb
Ha lehetne, cserélnék, életem vedd el
Engem marassz Uram, s neki legyen tovább!
Lángod kilobbant, lám: füst, emlék a hamu
Fonálod elvitte gyér ujjaim közül
S halál köt magához, mint egy örök tanut
Foghíjas vigyorral kárörvendőn örül
Ideát tavasz jő, mit is mondhatnék még?
Lassan életre kel újra a természet
Legyezőként nyílik felettünk a kék ég
Hej, ha láthatnád csak mind-mind ezt a szépet!
Bimbós rügy fakad fel, talán tulipáné
Bolondít nemsoká’ a bodza illata
Királyként járnál már, vagy mint kis királyné
Anyu szemefénye, apu csepp csillaga…
Ostobán nézek csak, megállok a parton
Képzelem, mint hintáztat csónakjában a múlt
Édesanyád fejét most vállamon tartom
Míg forró könnyein majd karjaimba hull
2006 feb 22.
Picurka-versek VIII. - Szöszkének
Már messziről kondulnak a harangok érted
Magas füvet hajlít suhogtatva a határ
Márciusi hantok felett vidámabban ébred
Kósza gondolat, egy emlék mégis rád talál
Rég volt, mikor elmentél új hazát keresni
Föld-ország helyett meghívott kacsintva a Menny
Feledtetve meleg méhet, halált megszeretni
S itt hagytál minket hátra nélküled idelenn
Évek jönnek; múltak, örök gyermekünk leszel
Ahogy a padba ülve új leckét tanulnak
Látlak az udvaron velük; egy fáról szedrezel
A lurkók vezérnek választanak maguknak
Okos szemedben hamarosan féltés keres hely’ t
A jó szülő magja bont csírát a végeken
És mindent megértesz, mert elméd bölcs, nem felejt
És így lett volna igaz, nem, nemcsak képzelem…
…
A felnőtt-iskolában most minket vár szemeszter
Egy újabb, s ki tudja, tán csak éppen átmegyünk
Remény éltet, hogy a sors nem bajjal keresztel
Kívánhatom-e, ha te nem, hát Isten legyen velünk?
2007. már. 19
Picurka-versek IX. - Első napjaink
Az első júniusod volt, ma erre gondolok
Anyácska pocakján tűnő kis harmatcsepp
Mely megült áttetszőn, mint finom homlokod
Készülődött csendben életre, s hajnal lett
Nehéz méz-párát lehelt az akácos utca
S a szerelmes éjéből bódultan ébredő
Két kócos, bolond szív még nem, nem is tudta
Hogy a paplan alól majd három búj’ elő
A rózsák, vérbő vörösen, szakítatlan nyíltak
Győzelem ült a "nincs" felett mindenütt
Boldogság szaladt, hogy rólad szerte hírt ad
S szaladtunk a folyó partján együtt velük
Felelőtlen bohók voltunk, igen, fiatalok
Felizzott nyarunkra hűsítő csók kellett
S nem égette talpunk forrón sütő homok
Gondtalanul játsz’tunk, mint a kicsiny gyermek
Inkább ez legyen emlékkincsem rólad
(Mert később elvitt a rettenetes csuhás)
Anya öblén ringó Picurka kis csónak
S a napfényben érlelő hajókirándulás
2007. jún. 22.
Picurka-versek X. -- Párhuzamos levelek
Nézem a naptárat, milyen lassan vonssza
Hetekké gyűlik a napnyi csorgó idő
Ősz hajszálak hullnak elkönyökölt csontra
Vastagszik a derék, s fáj, ha mozdul csípő
Hosszú volt, gyermekem, itt e három év
Hiányodba fáradt merengő gondolat
Hogy hallanék felőled egy szót, várom még
Dőreségem fölött szárny't halál bontogat
Már sokszor küldtem Nektek, kedves Szüleim
Üzenetem a galambbal vissza-visszatért
Írtam, növögetek, s jól vagyok e szerint
Istennek Hárfása lettem, mert arra kért
A felhők világa, gyönyörű és örök
Mint más gyerekeknek, szárnyam nőtt nekem is
Tekintgetve lentre felétek kőrözök
S mintha látnám néha, hogy integetve hívsz…
Nem láthatlak, tudom, de hívlak, egyre-egyre
Múltnak mécsesében a tűz már kialudt
Ablakom homályán fel-feltekintgetve
Föld-fogolyként várok, s fázom itt cudarul
Pedig nyár van; mesélhetnél, Veled mi lehet?
Felhők szélén ülsz-e társaiddal játszva
Vagy angyalszárnyaiddal hasítod az eget?
S gondolsz-e még gyakran az édesanyádra?
Szomorúság lep, ha Távol-Földre nézek
Elsimítanám a borút jó apámban
Hiányzik dalotok, óvó ölelés’tek
Mikor nevettetek, ahogy rúgkapáltam
És én édes-mamám, hogyha szíved dobban
Megrezdül a tavon egy szál pici rózsa
Mert a szereteted mindenütt ott van
Hajnalonként érint könnybe mártott csókja
Kicsiny szál lenyúlik a végtelen mennyből
Emlékedre, Csöppünk, rákapaszkodunk
S nem jönnek -csak érzések- a szavak egyből
De reméljük ott fenn jól vagy, s csókolunk
A naptárat nézem Tőled távolodva
Újholdra teli jő, évre csöndes évek
Így lett, így akarták, visz a folyó sodra
S majd, ha úgy akarják anyával Hozzád térek
2007 aug..23.
Picurka-versek XI. – Elásott kincsek
Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre
Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek
Talán az egyetlen, sápadt Holdat nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket
Megkapják a járdán fekvő részeg karját
Loholva meddő föld megveszett árnyaként
Hogy habzó pofáik egymást széjjelmarják
Nem tűrve közöttük korcs-fajzott gyáva vért
Eképp támadt, rohant rám az eltemetett múlt
Felszaggatva már-már gyógyult, varas sebet
Neved a tereken át csillag erejével hullt
A nemlétbe taszított, meg soha nem született
Mert igen, helyet követeltél magadnak
Ha másutt nem, szívünkbe írva ez ég alatt
Hol kőnél tartós’ ban a szavak megmaradnak
S könnyeink befogadják menedék-falak
Már meghaltál a világnak, kincsem, teljesen
Az támaszt fel újra, ha reád emlékezem
S tudom, ábránd hangod fülelni csendesen
De még érted nyújtom imádkozó kezem
Gondozom virágod, s küzdök sok-sok gazzal
Kertemben nem fogy az ásni való munka
S Isten bölcsen egy-egy jó szóval vigasztal
Mit mondania kell, bízom benne, tudja
De nap végén este jön, sápadt Holdra nézve
Kaparva a csontot, s más ásott kincseket
Kutyák vonítanak fel az üres, sötét égre
Fagyott álmaik siratják, mik nincsenek
2008 feb 20.
Picurka-versek XII. - Halálon túl is…
Hol jársz, kincsem, hogy nem leltelek eddig?
Emlékködjeimbe bizony, jól elvackoltad magad!
Anyáéba göndörül fürtöd, ahogy fekszik,
Álomba szenderült el fölsikoltó szavad!
Nem bírom kimarni e képet belőlem,
Gyógyító kábulatra rosszabb másnap ébreszt,
Holtad túl eleven, hogy felejtvén töröljem:
Mészárszékbe küldött, s nem tudta, hogy szép lesz
A tágas, tiszta mennybolt, csak ölni lihegett,
Halál, hogy gyűlöllek, keserű a lehed!
Ki életekre törve nyugvással hiteget,
Rátapodsz sok kis reményre: élned nem lehet!
És sebesülteket hagysz meztelen az úton:
Fejfa fölé hajló, megtört, halk lelkeket,
Esztelen vagdalkozva részegesen kurjong’ sz,
Fölhányva a múltat, gödörbe betemetsz.
Hiszen itt vagy, kincsem! Körém mozdulatlan
Idefontad karod puha, bélelt fűzkosarát,
Hogy maradjak inkább édes kábulatban,
Hallgatva csöndedet inkább, mint a halált.
Hiszen itt vagy! Könnyem közbe nem gondolok erre,
Mikor arcocskád éppen két kezembe illik,
Együtt vitorlázunk ki a végtelen tengerre,
Ahogy többé sosem lehet, ahogy így lesz mindig…
2008 szep 2
Picurka-versek XIII.-- Négy és fél év
Négy és fél év telt el azóta,
S hogyha más dalokat fúj is
Szembe az élet-vihar, ez a nóta
Akkor is tiéd, gyöngyvirágom!
Mert lehull a levél a fáról,
S befutja repkény a házfalat,
De a macska vemhe újra nyivákol:
Emléked soha nem múlik el!
Az udvarra már más szöszke fut,
Nevetésük is kész csínytevés,
S köztük téged látlak, a fiút,
Kivel szívem sokat álmodott…
Pedig anya lányruhát gondolt neked,
Vett két kis lábadra illő cipőt,
Pillantása fátyolos, ha emleget,
Azután hosszan néz rám és hallgat.
Négy és fél év telt el azóta,
S hogyha más dalokat fúj is
Szembe az élet-vihar, ez a nóta
Akkor is tiéd, gyöngyvirágom!
2009 02 23
Picurka-versek XIV. -- Már készülök
Már készülök, nehéz várással, szív-szorongó türelmetlenül,
Ahogyan a megszáradt levélárnyak készülnek elhullani
Tápláló anyjuk-fájáról, megmérgezetten, kitaszított-megcsalatva,
És mégis visszaálmodva azt az elmúlt, csodálatos tavaszt belül!
Már készülök a szóhoz, ártó és szép virányait ölelve magamhoz,
Mely ott függ néma talányban a felhő rojtján kimondhatatlanul,
Leszakítani mézédes szirmait, s betakarózni vélük súlyos csendbe,
Mígnem eloszlik fekete köde mindannak, mi bajt hoz.
Már készülök hozzád, Te soha nem lett, csillagporba visszatűnt,
S csak hiába váró ábrándjainkba merült villanásnyi szenvedély,
Hogy elhulló gyümölcsöd után kapjon vétve a sikoltó két kéz,
A nemlét határára ismét visszaűzve, aranyfürtű, csöppnyi gyermekünk.
Már készülök indulni, s csak vélem tudni, merre, az utat nem lelem,
Baba cipőcskéid fakó-sárgultan pihennek már rég egy dobozban,
Ruhádat magamon próbálva állok a tükörnél hosszú révületben,
S az idő félszegen áll az elkezdett, de félbehagyott perceken …
2009 júl 14
Picurka-versek XV. -- A múlt ködhegyén
Gyermekem! Gondoltam Rád megint a napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
Azt hittem, ujjam újra hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk a réten át, Te meg én…,
Ám az álom könnyes ébredésben véget ért.
Öt év dadogja immár ki sem talált neved,
Mégis oly jelet hagytál – Picurkát – rendíthetetlent,
Hogy éjbe fordulón, ha az erkély ablakához megyek,
Csak az látom: csillagod…, csillag’ im közt az egyetlent,
Mely évről-évre egyre fénylőbben átragyog.
Emlékezni szeretnék e csokor virág-szavakkal,
Mert megsimogatnom kicsiny arcod nem lehet,
Ha eljő értem is az, ki nem kérdez, s nem marasztal,
Hogy tudd: volt apád Neked is, ki ugyanúgy szeretett,
Mint arany kalász-fürtös testvéreidet.
Közelebb húzom székem az aranyló holdvilághoz,
Megpillantani azt az eloldott, égi csónakot,
Mely elhajózott Véled a nincsbe, hátha áthoz,
Vissza hozzánk, együtt álmodni újra holnapot,
Mert nagyon hiányzol nekünk, Picurkánk, tudod?
Gyermekem! Ha gondolok Rád jövendő napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
S azt hiszem, hogy ujjam hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk majd a réten át, Te meg én…,
Elfelejtem, hogy ez álom, s hogy minden -minden véget ér!
2009 aug 21
Picurka-versek XVI. -- Hintaló
Nyolc éve hagytál el minket,
s mint játékszerek kallódunk azóta,
megállt időd, akár falon az óra,
bár utánad pillant a tekintet.
Miért tud úgy fájni a nincs,
mintha kézzel fogva volna tapintható,
mint meglökött, s még ringó hintaló,
melyet szobába zárt egy kilincs?
Már mindegy is a szó érte,
az érzést idézem, szöszke virágom,
belőled is csak egy volt e világon,
s ha életre kelthetlek ezzel, miért ne?
Csak neked holtként élni, belém zárva:
ez az igazi fájdalom, hogy sírni kell!
S igyekszem inkább látni, mint lehell
reád csókot még boldogan mamácska.
Gondolatoddal játszom szépen,
mint vödörrel homokvár-építő kisgyerek,
ám eltűnsz (és már gondolni sem merek),
mielőtt megformállak egészen.
Biztass mindig, hogy létezel valahol
és én világot álmodok oda,
nyíljon szobád, s emléked hintalova
nyerítve nyargaljon velünk, elrúgva a port!
2012 szep 6
Picurka-versek XVII. -- Picurka 12
Még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
hiszen lassan kamasszá cseperedsz,
s hiányod nem múló telet metsz
gyérülő üstököm ráncai közé.
Tizenkét éve, hogy magunkba temettünk,
s csupán mi előás, a fájdalom bennünk;
nem lettél kis csirkefogó, hancúrozni való
szaladásod elnyelte sötét, halálízű tó,
de sárga kis cipőid mai napig őrzöm.
Mint rossz szülő, hogy is szólongathatnálak?
Még vigyázni sem tudtam rád, s anyádat
vigasztalan hagynom keserű muszáj-
csókolni való mandulaszín csöpp kis száj,
a tiéd - csak epedve vágyott emlék maradt!
Forgóval kezedbe, lilás pántlikás szőke fruska,
vagy maszatos, labdát kergető fiúcska,
látod, eldöntenünk ezt sem sikerült nélküled,
s hogy pillantásod-e anyádé, vagy cimpás füled
lenne enyém, ha ránk néztél volna hosszan.
Játssz hát gyermekem, van már bőven időd,
járjuk mi is utunk, mit a sors ránk kitölt,
de még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
magamhoz ölellek szorosan, s elbúcsúzom…
2016 feb 3
Picurka-versek XVIII. -– évek
Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..
Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad..
Most érnél olyanná, mint voltam:
első szerelemmel bajlódna
vérző kis szíved,
Talán verset farigcsálnál, elsőt
és ábrándosan kémlelnéd
a feslő kék eget
Óh, nem, nem engedhetlek el,
hordozlak, míg nagy leszel,
kölykömként, hátamon
Mert sok álmodni valód van,
s jegyeznem azt bizony
nekem kevés időm!
Hallgasd kincsem, az évek
szelíd suhanását szépen,
s jutalmul őket megkapod!
Én a csendességet hallgatom,
oly sok lett belőle itthon:
körüljár, néz és vár…
Mintha mondaná: elfáradtál,
az éveket számolni késő,
jöjj, hív gyermeked!
2017 aug 18
Picurka versek XIX. – túl mindenen
Túl az időn, ott várlak, kincsem,
túl az időn, hol már semmi sincsen,
hol árokparton aranyhaj fest
égszín kék mennyboltot,
s angyalszárny többé el nem ereszt.
Túl az időn, hol már semmi sincsen,
túl az időn, ott várlak, kincsem,
hol mégis szól egy vékonyka dal,
hátára fekszik jó Atyám,
s mellette te vagy, ki fűben fekve hasal
Túl az időn, ott várlak, kincsem,
túl az időn, hol már semmi sincsen,
hova előbb értél, s lassan én is megjövök,
nem takarják többé el
kis kezedet sötétlő emlékködök.
Túl az időn, hol már semmi sincsen,
túl az időn, ott várlak, kincsem,
szívdobbanásaid felett madárka száll
augusztusi csillagéjben
lassan, csöndben érik a halál.
Túl az időn, ott várlak, kincsem,
túl az időn, hol már semmi sincsen,
s mégis van egy hajszál, piciny remény,
hogy megtalállak egyszer,
s együtt leszünk: anyácska, Te meg én
2019. 08. 25. (-15-)
Picurka XX. - halálod 16. évében
Olvastam rólad- ismét. Magam szavát, mit nem értek,
Oly felfordult bennem e hálni járó lélek,
S már nem tudom, csak kitaláltalak-e egykor,
vagy erős göndörséged ifjam fürtjei közt egy volt?
Már én - te vagyok, talán fentről lefelé nézek,
talán ízed a szó, mit egykor úgy szerettem, mint a mézet,
és nem is igaz – ahogy nekünk mondták, a valóság,
az ég kárpitja tűnik – más világlik elő, tisztítóval mossák.
Milyen volt szemed színe, látod, ezt sem tudom,
S hiába nyílnak ősszel az egek, s bágyadva búcsúzom,
Szemed kékje csupán pillámon ragadt szép álom
Történeted szakadva varrom, újra, s újra kitalálom
Őrizlek itt benn, mint kutya foga közt a kölykét
Számadás vár, egyre jobban közelít az öröklét
Angyal-fürtjeid képzelem, mint az ég vízében mosdik
Arcod, -látod-? mind inkább enyémre hasonlít
Olvastam rólad- ismét. Isten volt, ki a választ írta
Emléked felett reppent egy énekes pacsirta
Azt üzente, vársz minket odafönn, ne féljek,
Biztos megtalállak, mert a szeretet nem téved.
2020. 07.06.
idéztett betétek:
Juhász Gyula: Milyen volt.. c. verse (1912) alapján
Picurka 17 † (XXI. vers)
Fájdalmak jelölik a halál napját,
mint kivágott, még érő barackfát;
csak zúg a szó, zúg és csöndbe fúl!
Szavak, ti hitványok, nem kelletek,
nem vigasztaltok, ártó mételyek,
fullánkjaitokból méreg jő elő!
S mégis ajkam könyörögve hullat
elétek könny-szavakból múltat:
kegyelmet kérek e kis reménynek!
Kit csöppnyi emlék és szerelem éltet,
picurka leány vagy fiú, nem tudom.
Velünk jött, s egy nap elveszett az úton.
Megfordult e benn zabolátlan világ,
vad ritmusok táncát szegte csend,
féktelen dob helyén hárfa hangja leng.
Nagyra törő tervek? Halomba dőltek,
csillogó szemünket köd, hályog lepi,
csak emlékünk hullámzik, mint a tengeri.
2021. 08. 14.
Picurka 18. †
Tizennyolc évedet elszórtam a múltnak,
hiába kívánnám, minden legyen másképp,
csak kacag, kárörvend, s rajta ingyen túlad,
mert a halálnak ez csak egy újabb játék.
A halálnak játék, nekem úgy várt élet!
Szöszke fürtödet, a nem lettet simítom,
már beletörtem találni a miértet,
„csak a sort sor alá tapogatva írom”:
mily nagyon távol vagy, s mennyire hiányzol,
ha csak egy órára feléleszthetnélek,
közelebb lenne egy órával a távol,
s milyen másképp szólna ez a fájó ének!
Felnőtt lehetnél már, ifjú titán, rózsa,
ezer színt tükrözne szemedben a világ,
kimervén a mézet éhes medve módra
lányok után járnál, vagy nyílnál, mint virág.
Tizennyolc éve már, pihensz emlék-sírban,
s nem tudtuk meg, Szöszke, mivé lettél volna,
nevedet éjente párnáimba sírtam,
első nyarad távoli, fehér vitorla.
Tizennyolc nyaradat mindhiába vártam,
tél után tavasz jött, mindig újra-újra,
megöregedtem e keserű hiányban,
és lefogja szemem lassan Isten ujja.
Hogyha mégis lennél, maradj emlék inkább:
most már számot vetett velem az az Isten,
kinek őszes haja csillagfénynél ritkább,
s kiben félvén igazából sosem hittem.
Hogyha mégis lennél, gyere értem gyorsan,
már gyengülök látni jövendő időket,
fáradok keresni kezedet, hogy hol van,
s szívemhez szorítom sárga kis cipődet..
2004 -és 2022.08.25-ére
idézett sor /átalakítva/: Radnóti Miklós: VII. Ecloga (1944 július)
