Őrzöm a lángot…

Őrzöm a lángot, mit nem én gyújtottam,

lábnyomom utána az elporló homokban
csak vágyva ismételt hasonló mozdulat,
szenvedélyünk után józanodó tudat.

Nézem az estét, mely ünnepi és titkos,
kivel ki jő párban, szemtükrében mit hoz
a már nővé érett, s a még ma is gyermek,
s amott új szívtiprók terelnek figyelmet.

Őrzöm tüzét, mely már nem süt, csak melegít,
nem emészt az érzés, lecsendesült, szelíd.
Emlékké nemesül tiszta nevetése,
Az első volt Ő, s nem lett egyetlenem mégse

Hagyom, hadd ússzon, mint lágy parfüm illata,
lénye beivódjék, s elnyelje utca zaja,
lássam, hogy a mában mással téved el,
s ha kérdik, ismert engem? Nem tudom, mit felel…

Őrzöm azért tovább, őszült öregségig,
s tűzrakó helyünket angyalszárnyak védik,
mesét szőnek rólunk lantos kis koboldok,
s abban a mesében tán' mindenki boldog.