Csend van – januári lelkek

Csend van, döbbenet, nincsenek szavak,

hős és áldozat egyként fekszik alul,
roncs felett madár száll, s keskeny füstszalag…
csak a hiány, az fáj kimondhatatlanul.

Csend van… - ezután mit mondhatnék nekik?
Kik mesgyéről szédültek életbe vissza,
s kiknek szemeit könny-fátyolok lepik?
Az angyalok éneke egyedül igaz és tiszta.

Csend van, az égbolt arrafelé most is ragyogó,
fellegekben miért nálunk támad bánat?
A januári lelkek árnya fehér lobogó,
s zászlóként bont didergő kabátszárnyat.

Csend van, súlyos, mégis: ajkam szólna,
pára mellé részvét hangját, s vigaszt lehell,
hogy oldódjék a zsibbadt, szörnyű óra,
elengedje menni, kinek menni kell.

Csend van otthon, de ez már másmilyen
sebeket idővel, s jó szóval gyógyító
véget ért, s kezdődik valami, úgy hiszem,
az út folytatódik, ha emléknek is ott marad a tó.


Szeretettel ajánlom a januári buszbaleset áldozatai emlékének, valamint hozzátartozóinak, barátainak, ismerőseinek, és mindenkinek, aki együtt érezve velük gondol.

Üstökös

Így jöttem,

megrendítette a hajnalt váratlanul,
robbanás volt, mely fehéren sistergett,
a sziklák repülni tanultak akkor,
s a világ szabályos rendjébe
szavam új dalt mennydörgött.

Itt voltam, erőm teljében jelet írva,
arany betűkkel, tűnő idő palástjára,
hogy lüktető dobbanásaim tieitek legyen:
szerelmi nászban a szív és hűs értelem,
játékszereim pedig csodaként ízleljétek!

Kiáltásom: holnap, színem: a gyönyörű,
csokorba szedve a szép trillázva énekel,
fest, míg beleszédül képzeletem festeni,
s ujjam vakon tapintani rózsát illat után:
itt létemig minden-minden érdekel!

A vég felé, csak félig megégve még
száguld-száguld egyre sebesebben
e lángolva fogyó viharzó áradat,
s a meredélyt elérve zuhan majd alá,
tűz csíkokat vonva a halott égre,
Így távozom.

2015. 07. 26.

Sírvers

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.

Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,

s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -

Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.

Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,

és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…

Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.