Kis patak voltam, langyvizű, szabad,
Nyáj ivott belém gázolva, mohón,
Játszani jöttek színemre a halak,
Örömét lelte bennem alkotóm.
Kavicsom tisztára mostam mindig,
Rák apó, ha erre járt, megdicsért,
Csobogásom utánozták csitrik,
Aztán egy napon, nem tudom, miért:
Lapok szaggatták meg míves partom,
S olajt csurgatott medrembe egy gép…
Mély aknába hulltam, mire alkony,
S zakatoló füstös végső reggel ért.
Most sötét betonfalak közt gyűlök;
Fentről hulló könnyem már elborít
Utánad vágyom, ki fényt küldött,
Szűk e hely és nagyon-nagyon szorít…!
Illatod emléke úgy hiányzik:
Csak láthatnálak erdő, mohos ág,
S ahogy expedíciósat játszik
A fiú, s az a szépmosolyú lány…
2005-06-02
1 megjegyzés:
Fullextra:
Hozzászóló: kritta
(Ideje: 06-02-2005 @ 07:39 pm)
Comment: A mai korban így halnak meg a régen még természetes dolgok... és az igazi szerelmek...
Hozzászóló: Audrey
(Ideje: 06-03-2005 @ 10:27 am)
Comment: Ez valami gyönyörűen sikerült vers. Tetszik a hasonlat is.
Azt hiszem, ez megint egyike a legjobb alkotásaidnak. :-))) Örülök, hogy újra itt jársz és publikálsz.
Hozzászóló: Secret_writer
(Ideje: 06-03-2005 @ 11:03 pm)
Comment: Szomorú,de szép!:)))))) Szimbólikus,s nagyon jó szimbólumokat használsz!:))))))))
LE A KALAPPAL!:)))))
Megjegyzés küldése