November jő ismét, kertünk hátra marad,
jó rokon most otthon, tűznél múlat időt,
s dédünknek tanít ismerős-új szavat,
mesét mesél neki, álomba szédítőt.
S a csöppség kis fejében fordul tán gondolat:
dédapa a nagyszülőkkel vajon hol lehet,
mennyben reá várva, rózsákat oltogat,
vagy elfáradt már, s fejet párnába temet?
Fúj-e szél, mint náluk, az égi udvarán,
szakállán lógnak-e más huncut gyermekek,
s botja nem hiányzik, mi a sutban áll,
hová együtt bújva jól esett a meleg?
Boldog kincsem, játssz még, felhőtlen, gondtalan,
ha vihar is dúl felül, ott van a menedék,
rút vég ez bezárva, földdel elegy, alant,
vágyam visszatérni ábránd csak, nem elég!
Örök éjjel oltott bennem lélek-lámpát,
szemed szivárványát látnom már nem lehet,
kövesd hát apádat és szeresd anyácskát,
csak tudd, ősöd ki volt, és merre szendereg!
Várunk mindahányan, e vaduló gazosban,
(köztünk mennyi napot sem ért picúr gyerek!)
Távol óvó kéztől, bomlón, elhagyottan
dedem, hiányodtól mily nagyon szenvedek!
