Egy esőcsepp élete II.

Meg nem állhatom, hogy ismét hozzád sietve menjek
Mert olyan vagyok, akár mélységbe szédült kis kavics
Melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek
S minek szíve hőtől, fagytól elrepedt, anyja-apja nincs

Vonz egy erő ellenállhatatlan, s visszatérnem nem lehet 

Hol egy szőrös zöld levélen, növényszálon, sikamló kövön 

Előre húzva mindig, megállni vágyó lusta cseppemet 

S halálfélelmemben átbucskázva majd nyakamat töröm 

De csak folyni kell egyre, a magasban lakók így mondták: 

Ha a földre érsz becsapódva, bizony, először fájni fog 

S ha mégsem, azt a gyönge fűszálat kapaszkodva fogd át 

Nem fél a kiscsepp - könnynek minket sírnak - nem szipog! 

Lezuhantam. Egy csillagéje már, s a föld szótlan, mogorva, hideg 

Elbújnék most legelésző bárányfelhő jó anyám ölében 

Mégis egyedül kóborlok a sötétbe, nem hiányzom senkinek 

Valami ismeretlen zsurló bámul, s görbed álmosan fölébem 

Szomorúságomban nem ettem mióta, s lásd, mégis híztam egy kicsit 

Hajnalra valahogy megnőttem a sárgás Holdsugártól 

Ívem, sodrásom lett, s ím, hátamon egy kiránduló pók iszik 

Lepkelányok nézegetik tükröm, mi vált a gubós bogárból 

És út lett előttem, girbe-gurba, de széle van, s lábolni jó meder! 

Igaz, elém áll terelni néha egy-egy beásott, morc kődarab 

Ám csak nevetve átbukom felette, köszöntve őt: kishaver! 

És sebesen iramlok kövér zsombék alján, ő meg,… hát,… ott marad 

Tegnap erecskének becéztek még a part mentén álló emberek 

Papírhajót úsztatott rajtam egy csintalan kis kölök 

De mára patakká duzzadt erőm, hmm…! - összesúgnak fenyvesek 

Komoly víz immár, ha meghalok - szól ki egy- hídnak rádőlök 

Hömpölyögve parttól - messze másik partig, megtelt élettel mélyem 

Prüszkölve csobbannak belém fürödni, riasztva kis halat 

Hol magas meredélynek rontva, s padra fekszem, langyos-sekélyen 

Játékkal telik el időm, hogy úgy érzem néha, nem is halad 

És felbukkan az első, régi emlék, hogy hozzád sietve menjek 

Mikor még szélvésszel adogattak egymásnak bába-karok 

Kis kavicsként, melyet bérceken vágtázó vad szelek neveltek 

Megállnék immár, megjöttem, de nem tehetem: a folyó én vagyok 

2008.05.17.