A tegnap íze

Szép elsőm, magvam ifjúi gyümölcse
Mandulavirág illatú piciny hajtás
Hova lettél ábrándos hevű tavasz
Éjszakákba együtt kóborló vad társ?

S ti lelkem simogató kóbor álmok
Megannyi zabolátlan, friss indulat
Árammal bizsergő szív-rezdülés
Forró áradás és boldog csitulat?

Idegen lépik az utcák lábnyomom
Az arcokon nincs jele sok tűnt vágynak
Tegnap színeiben mennyi már a fakó!
Hunyorog a Nap is, erőtlen a lángja

A terek nem hívnak csínyt próbálni
Üresen vár a liget, lassan elvadul
Javítatlan lóg a rozsdás kerékpár
A pince hűvös nyirkosában alul

Dologra adta fejét a volt betyár
Komoly életbe búsulnak mindnyájan
S ha észbe jutnak, ha fel is idézik
Elnéznek tetők fölött tollal szájban

S nevek után homlokráccal kutatnak
Ez, vagy az haver volt, vagy ellenfél?
Majd legyintve fáradt mosollyal, mindegy
S az egykori kis eminens már nem fél

Mégis, mégis jön, megtalál az érzés
Az a fagylaltízű szabad délután
Mikor átfújt a kabáton borzongatva
S minden ígéretet elhittünk bután

Akkor kitárja leányarcát a múlt
S fél órára megnyílnak szív-pitvarok
Emlékek vesznek tehetetlen szárnyra
Nem tudom akkor, hogy ott- vagy itt vagyok?

S mélázom, hogy merre vitt volna utam
Hogyha bolond eszem akkor másként választ
Szorongatja torkom, már-már elborít
Most sem tudom a kérdésre a választ:

Szép elsőm, magvam ifjúi gyümölcse
Mandulavirág illatú piciny hajtás
Hova lettél ábrándos hevű tavasz
Éjszakákba együtt kóborló vad társ?

S ti lelkem simogató kóbor álmok
Megannyi zabolátlan, friss indulat
Árammal bizsergő szív-rezdülés
Forró áradás és boldog csitulat?

Eszterlánc

Az emlékeddel kergetőzöm, leányom

Mint szanaszéjjel szálló lepkevarázsok
Melyekre a múlt egy pecsétet rányom
Kicsi vagy még, s veled kézen fogva járok

Békésen ringat a városliget öble
Édesanya karjain ülsz, fodros a ruhád
Nevetéstől csordul még szemednek könnye
Ahogy dögönyözve csiklandoz apukád

Fényképezőgépbe mosolyogsz nagy komolyan
Hunyorgatsz Nap ellen, hajadban pántlika
Tekinteted mélye, mint egy titkos folyam
Félrebillent fejed a kisfiút csábítja

Olyan öntudatlan, a tavasz oly csodálatos
Arcocskád rózsái a virágokkal nyílnak
És látom a szívedet, hogy mire vágyakoz’
Szemed szivárványát, színét a lágy pírnak

A tegnap kereteit hű angyalok tartják
S felépítik újra rég elmosott váram
Maradnék, időzöm a volt csodás partján
De szelíden sodor, visz a folyó, áraml’

Visz a víz, beleér, felébreszt a mába
Május langya meghalt rozsdás hinta alatt
Csak az a gonosz szó maradt: hiába
S délibáb lett folyóm, száradt medrű patak


2007-01-22

A mély kapuja

Holnapot máért adsz - semmiért egészen

Hullámgyűrűket vet már csak piciny köved
Mozdulatlanul, nagy, szép szemeid készen
Hogy átlépd álmaid, levesd azt az övet

Oda kuporodtál a mély kapujához
Alul a szabadság szédítő éje vár
Nem tudod, nem tudom, csak behajózva áthoz
Hol nem bűn többé enni, harcod béke már

Csak elnézem tested, csak visszaálmodom
Hogy gyermek-csontjaidra feszülő bőr-hártya
Mint varázsolódik vissza majd alkonyon
Eszterem, elvesztett ékszereddé válva

Csapdába estél, nézd, konok kis eszeddel
Bár nagyon jól tudod, fel mégsem foghatod
Hallgass meg: változni ez egyszer neked kell
Az idő most ellened jár, életed csak fogy!

Én itt állok, igen, te meg túl, odaát
Nem ér el a kezem vékonyka kezedig,
Hiába is tartom, hogy feléd nyújtanám
S a körül állók, kik lényed szeretik

Hiába lesz minden, szelíd ragyogásod
Kinek okoz akkor majd büszke örömet?
Hiába volt minden, ha a halál átfog
S kiszaggatja tegnap plántált gyönge gyökered!

Kislányom, mit tegyek?
Hisz holnapot máért adsz - semmiért egészen
Hullámgyűrűket vet már csak piciny köved
Mozdulatlanul, nagy, szép szemeid készen
Hogy átlépd álmaid, levesd azt az övet…


2007-01-21



Napló: E. tartja magát az elveihez, tovább fogyott, ma már csak 36kg volt és jövő héttől orrszondán keresztül fogják táplálni. Elhatároztam, hogy mostantól naplót vezetek róla.

Lidércfények

Tudod-e te, verselni nem rest … hogy is hívjalak,

Mennyi kárba veszett emlékárny barangol utánad?
Susogva ejti, mint lombozat, nevedet hány ajak,
S utcasarkok mögött rejtőzködő vágyak várnak

Felizzik, parázslik a liget mélye, ódon szürke házfal
Amerre csak jársz, nyomod beisszák járdák rései
Fejed felett magasban rikolt az éji madárdal
Kabátod rebbenő szárnyait hűs ködkezek szétszedik

Futhatsz bár, a körút pókhálófényeibe akad ruhád
Nem menekülhetsz, magának követel a mohó múlt
S ha elvétett lépéseiden megbotlik egy Holdsugár
Az göröngy csak aszfaltban, mit gyökércsomó túrt

És suttogó szelek örvényei kavarják bozót-lelkedet
Ha kiáltanál is immár, méz íz ragasztja hangszálaid
Körül csend, néhány komor, hideg állócsillag lebeg
Tudod-e te, ki verselni nem rest, tudod-e, kik várnak itt?

Versfolyam - A folyónál

Imhol itt van megint, elém bukkan selyme
Mint a régmúlt képen időző asszonyé
Kékes-zöldes szépen meg-megbukó kelme,
Partján egy gyermek, ki vadludat hajszol épp

Hajában pántlika: míg fut a folyóvölgybe
Kibomlik aranyló, göndörödő fürtje
Mezítelen talpát simogatja zöldje
Amint belegázol a magas szálú fűbe

Víz fölött madarak, s felhők gyűlnek körbe
Kanyarulatánál öreg tölgyek állnak
Várva türelmesen, mintegy szemlélődve
Felidézve idejét sok feledett nyárnak

Mennyi emlék lappang, s mennyi tűnt varázslat-
Iszappad ölébe beágyazott halak-
Álmaik átviszik egy jövőbeli mának
Elúszva majdan a hangos felszín alatt

S vizek mélyén csönd van, elrejtik titkaik
Míg a habok hullámgyűrűn szertefutnak
Táplálgatják télbe dermedt hő pitvar'ik
Azok álmon lebegvén hosszan aludnak

Délutánt fest a Nap ezernyi ecsettel
Bársonyos színei ömlenek a tájon
Megállítanám őt, mennie még nem kell
Palástjába fogódzkodna kezem: várjon!

De eljátszik csak, fény-árnyakban tünedez
Lomha vízhátra ül, lustán néz, lovagol
Már az ég szélére ír, Holddal szemez
Nyugvóra tér mindjárt a hegy mögött valahol

S dologtalan bámul; a komp kötél is szakadt
Moszatos oldalát kikezdték a napok
Egy árva lélek, ki őrizné, sem maradt
Kinek elmondhatná: lásd, még ím, itt vagyok!

Csak a folyó csendes, meginduló árja
Az beszél hozzá, ha zajlik a jég alant
Csak a folyó, ki holtában is békén várja
S áramlik időtlen, ringatja parttalan...

Részeg kárhozat

Részegítő volt az ajkad élénk rúzsa

Ittam sokat, tudom, hányásra vitt a bor
Alig-alig hallottalak, édes múzsa
Mint kuglit golyója, a valóság tarolt

Sötétbe bugyolált karjaid tartottak
Emeltek, ejtettek valami nagy mélybe
Ahonnan szedres bőrszínű halottak
Mormoló hangjai hatoltak felém, le

S életre kelt a pokol minden rút árnya
Közel-távol úszó vigyorukkal körbe
A maguk átkait reám kiabálva
Álltak gúnyolódva, utam milyen görbe

Elhittem már-már, oly sokat hallgattam
Igaznak tetszett kántáló szózatuk
Mondataik zárja hűs bilincsként kattant
Befogták lényemet, mint óriás satuk

Vallattak többfelől, meztelenre vetve
Kutatva szorgosan gyengeségem pontját
Keserű volt akkor, avagy szeretett-e?
S: igaz-e, hogy úgy volt, vagy csak mások mondják?

Eszmélet környékezte elbódult álmom
S a másnap szennyesebb lepedőbe csavart
Összezúzta kicsiny, törékeny világom
Szemembe éllel, a fény gyilkosan mart

Ittam újra, hogy e rémképet feledjem
De a lány hozzám nem tért vissza többet
Homályos’ bá lett minden korttyal szememben
S újabb kortyok után az álmok visszajöttek

Most írnék, a tinták mégis összefolynak
Elmászik a papír előlem kajánul
Agyamba tolul egy ugyanolyan holnap
S a tükör borostásan, bambán reám bámul

Részegen dülöng a Nap, mocskos az égbolt
Tapogatva merül éji lidércfénybe
Egyszer volt egy este, valamikor rég volt…
Muzsika szó hallik, itt kísért emléke

Volt egy leány, kinek ajkán élénk rúzsa-
Nem tudom már ébren, vagy az éjen láttam-
Csókkal égett egyszer, neve ez volt: Múzsa
Szerelmét bor oltotta, s a pokol sötét árnya

A költőhöz

"SZABADSÁG, SZERELEM!

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet,
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.
Pest, 1847. január 1."

Ím nem éltél sokat, ha a kalendáriom
Feledett lapjait számolom, s nem nézem
Huszonhat éved termékeny mezején
Csatáidban megdúlt szabadság-harcaid

Szerelmed patakpartján időzve
Örökkévalóvá lett e gyöngéd pillanat
Mikor szomjún kérdezted újra-újra
Kedvesed ölén elnyúlva, hogy:
"Minek nevezzelek…?"

Ifjak élén vitted zászlaját a hírnek
Hogy: magyarnak lenni igen kell, lehet!
Véred pirosába bemártottad tentád
Szabad szívekbe írtad emlékkönyvedet

Mint a Tisza, vágtattál a rónán
Előttünk jártál felmutatva hited
Mészárszékbe mentél az utolsó órán
Odaadván magad hősként a semminek

Jeltelen sírod fölött ma is megállunk
Ahogy bölcsőd fejénél álltak egykor
Nézzük, mint röppennek izzó szavaid
Tündérkertedből által liliomfonálon

2007-01-01




Petőfi Sándor (született Petrovics Sándor, Kiskőrös, 1823. január 1. – Fehéregyháza környékén, 1849. július 31.) magyar költő, forradalmár, nemzeti hős.