Évfordulónk

A világ legeslegszebb versét
Nem tudom megírni Néked,
Mert nincsen oly tehetség,
S nem mérheti meg mérleg,

Mit belülre rejt szívem.
Hogy láthatná azt mindenki,
Mit kívüled nem sejt senki sem?

Bokrot teremt’ már hat évünk,
Keserédesen lett sírva-boldog,
El nem cserélhető nyakékünk,
Melyről mesét szőnek koboldok.

Hogy így történt, nem bánom,
Kincseink egymásban megértek,
Már mondhatjuk: szerelmes párom!

És szóljon gyönyörű ének,
Mikor majd eszembe juttatod,
Hogy voltak, s lesznek évek,
Mikor Veled hallgathatok

Lombok ölén madárdalos estet,
S zöldbe játszó szemeiden függve
Képzeletben színes jövőt festek.

Tóth Árpád nyomdokán

Folytatni az elveszett dalt,

E meddő órán magába halt
Szomorú mesét,
Míg más jó étvággyal eszi levesét,
Mily nem nagy örömmel teszem,
Hiszen e röpke óra- életem is
Bágyadt süllyedéssel ér le
A végtelen tenger fenekére.

Elfúlva zihálok,
Mondhatatlan hiányok
Éhes raja betegít és emészt,
S a szavak is korbácsként bántanak.

Ha félelmeim nagyra nőnek,
Leszel ismét, hogy megfogd kezem?
Hajad lombjára úgy emlékezem,
Melybe az alkony sugárkoszorúját
Beléfonta, s a ragyogást
félig illattá s csenddé szűrte át.
Mikor reszketve kortyolom a teát,
Ott leszel mellettem, kedvesem?


kölcsönzött sorok, szavak, szóösszefüggések
a költő Esti sugárkoszorú, és Meddő órán c. verseiből

A jóról

Olyannak képzeltem a jót,

Mint gyöngéd patakvízen
Elengedett papírhajót,
Mellyel gyermek gyermeknek izen
Színes álmodni valót.

Olyannak akartam a jót,
Mint cukorkát, mi édes a szájban,
S nem fogy örök szopogatásban,
Hogy szálljanak az égre bátran
Ártatlan, kiszámolós dalok.

Olyannak éreztem a jót,
Melyért kamasz-könnyet ejthet
Szívem, ha meghasadva
A lány mással köt szerelmet.
Mégis, enyém marad titokba’!

Olyannak gondoltam a jót,
Mely, mint erővel surranó évek,
Vonzanak tudást, s szórnak magot,
S folyton bizserget szédítő eszmélet,
Feltüzelve mondom: élek!

Olyannak kívánom a jót,
Hogyha nyugvó sodrásba
Váltanak is egykor lázas napok,
Emlékem mosolyban érjen véget,
Még mindig szeresselek téged!

Olyannak szeretném a jót,
Hogy a nőben is azt a kamaszt lássam,
Kivel csak két hétig jártam,
Bár az élet másfelé elterelt,
De míg vagyok, ne felejtsem el!

Olyannak tanultam a jót,
Mely múló csók sötét szobában,
S a cukorka mégis elolvad szájban,
De íze vénségig megmarad,
Boldog az, ki mindvégig szabad!


2010-04-18

Új Exodus

El kéne menni messzi-messzi földre,

Hosszú sóhajt nehéz csönddel karba öltve,
Útközben elnézni a roppant víz felett,
Nézni, amint kékje csókkal érint eget…

Ingujjban, a háborgó világnak háttal,
Fészket rakna belém egy árva szó, madárdal,
Menedékként kitárná karját az éj felül,
S csak lebegnék a hullám tetején, egyedül.

Válasszak hát másik hazát magamnak,
Hol a szavak nem szállnak el, megmaradnak,
Ígéretekben bízni nem dőre remény,
S a gazdagnak foghatja kezét a szegény?

Hol nincsen dolgos kéz tétlen, munka nélkül,
Félretéve spórol, s bérével megbékül,
Jövőjétől nem fél, mert ismeri előre,
S a szabadságtól kap boldog, új erőre?

Részegül, de nem az olcsó, lőre bortól,
Gyermeket nemz, szerelmében asszonyt csókol,
Száz évre tervez lakni szép világot,
S ajkán nem tud jönni áldás helyett átok?

Válasszak hát másik hazát magamnak,
Hol nyugton telnek évek, el nem rohannak,
A munkás élet nem hitvány véget ér,
S a gazdagnak nem szolgája a szegény?

Menjek, ha részvétlen elküld a zsivány,
S földem, házam, ajtóm küszöbére áll,
Elvenni tőlem, azt, ami az enyém,
Hogy idegené legyen mézem, tejem, s kenyér?

Hasonuljon meg hát zászlós, Magyar hitem,
S piros-fehér-zöldbe lobogózott szívem
Tépett álmát hajítsam út sarába,
Hogy eltapodja azt is a zsiványnak lába?

El kéne menni messzi-messzi földre,
Hosszú sóhajt nehéz csönddel karba öltve,
Útközben elnézni a roppant víz felett,
S elgondolni mindent, hogy másképpen hogy lehet?

El kéne menni búsult, görbe háttal,
Félárbocra húzott vászon vitorlával,
Míg a lelkem ártó métely mérge gyötri,
El kéne menni, s aztán visszajönni…

2010-04-11

Munka nélkül 3

Fillérért koldul már jobb kezem,
Ballal fércelt versem nyújtom,
A posztó felszakadt térdemen,
Autók közt előre, a Nagykörúton…

Hát ez jutott! Utálattal néznek
Tisztes polgárai Pestnek,
És maradnak gazdái a pénznek,
Mit találtak tán, nem is kerestek.

Keserű füstbe eltűnök előlük,
Zöld jelre ma még ők hagynak el,
Közönyük, mint felpattanó kő üt-
Siváran ismételt, sablonos panel.

Tudom, hisz voltam közülük egy,
Sajnálkozó, dühös, adni rest és gyáva,
Ki tülkölve, büszkén munkába megy,
S fölöslegesen tér meg otthonába.

Szerettem, mint ők, a vajas kalácsot,
Szobát betöltő kakaó-illatot,
Napfény-simogatást, s a nyíló ablakrácsok
Közén beszökő szellő-szalagot,

Ágyból búcsúztatni édes álmom,
Nyújtózó ásításba nyomva el,
Csókkal ébresztve kedves párom,
S cirógatni, amíg nyöszörgőn nem felel.

Íme, híd alá hajszolt a szükség,
Vizelt kartonon nyugszik bódult fejem,
Kihúzódnak a tegnap belévert tüskék,
De helyem a világban többé nem lelem.