Életről halk szavakban
szól mozdulatlan ajkam,
mégis, hiába: leh’et
fülelni már nem lehet.
Éj bontott ágyat nálam
hosszan simítja hátam,
halál csókolja kezem.
Élni jó, nagyon-nagyon
és csak múló alkonyon
lesz szürke a barna-kék,
mint a lehulló nyakék.
És elhervad a rózsa,
ha közelít az óra,
mikor bezárul az ég.
Az élet tó, olyan… mély
s mélyén ringatja a fényt..
Előbb játékkal teli,
aztán közel engedi,
leomlik romló partja,
akarja – nem akarja,
förtelmes halál fedi.
Az élet szép – úgy kaptam
mondanám tőszavakban,
dadogva puszta létem,
jobban vigyázni mért’ nem,
mért’ nem tudtam reája?
Már földhant fedél zárja,
kabátként hagytam széken.
Élni jó! Úgy is, ha von
múlás, és tárt szárnyakon
elvitorlázom tova,
a halál, mily ostoba!
Végre, hol most időzöm,
tavaszon, sáros őszön
már nem követhet oda.
Kamarás Klára emlékére
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése