Lager

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok
Ártó gyomtól elválasztani jó-növény magot,
Hogyha szavakkal bajlódva előre nem jutok,
S színeim mind fakón festenek holnapot,
Istenem, miért vagyok?

Hisz a látni vágyó lelke rétillattal tel’ be
A vak is napfényre fordul, amikor mosolyog
Oly könnyű lesz társsal a magánynak terhe
Mint némaságból énekkel szabaduló torok
Rügyet bonthatnának dalok!

De nézd kezem: reszket, tesz-vesz bizonytalanul
Ablak üvegén simít szaladó gyermekfejet
Ki most siet pozsgásan iskolába; élni tanul,
S párába ír alig felismerhető kereszt-jelet;
Lesz-e, ki őrizve eltemet?

Úgy élek, mint halál foglyának odavetett rab,
Véget várva, míg más szőlőt szüretelni megy,
Könyvbe zárt, olvasatlan, málló papírdarab.
Szólni, hogyha nem tudok valaki-akárkinek,
Mondd, mégis, hogy minek?

Vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
Könnyem belécsordul, amíg emlékezve írom:
Sorsának nem ura az ember, azt az Isten adja,
Sötétre menjen, akár szabadra

Miért lettem én e földre, hogyha nem tudok,
Nem tudok semminek örülni, amit kapok,
Szavakkal-magammal vívódva sehova nem jutok,
S színeim fakón festenek le mát, tegnap-holnapot,
Istenem, miért vagyok?


2008.09.19.


dőlt betűvel idézett sorok Radnóti Miklós hetedik eclogájából valók