ez a könnyezés már sosem múlik?
Őszbe rohadnak a sárga levelek,
őszbe rohantam egykor teveled.
Egykor nem bántott kétes jövő,
csak ölelni kedves büszke nő -
Te ültél ölemben szépen
a vétlen nyári csillagéjen.
Meséltünk súgva egymásnak,
az álom bódítóan áradt,
emlékszem minden egyes percre,
igaz volt, kicsit lódítottam persze.
De ki hitte volna el azt józanul?
A boldogság nem mérlegel, s tanul,
követtük hát a ránk szabott 1x1-et,
s a 2x2 csók matekja néha 5 lett.
Látod, immár búcsúzni jöttem,
s ha könnyem ma nem örömtől szökken,
mégse sírva gondoljunk e szépre:
higgyük, hogy álmodunk, s hogy nincs is vége.
