A szeretet és fájdalom kötelei

Egyszer
Hagytam áramolni sötét rosszat bennem
Csapkodtam elvakultan, és nem feleltem
Öltem és gyűlöltem szavakkal kegyetlen
Kivágtam fácskámat, az árnyas, egyetlent
Sírboltba feküdtem, s énmellém temettem
Lerázva a hantot aztán továbbmentem
Országutat, mezőt, talp alá vetettem
Csillagföveny takarót fölém terítettem
Halálról álmodtam, s halottá is lettem
Mert nem szerettem igazán, nem szerettem!


Aztán
Egy napon, álmaimban eljöttél értem
Szerelmes hajnalon felitattad vérem
S nem tudtad, hogy várlak, mennyire régen
Téged nézett tüzesedve könnyes két szem
És szólni akartam, de mutattad, hogy még nem
Ragaszkodtál hozzá, hiába kértem
Mosolyogva mondtad, hogy még nem értem
Melled közé vettél elringatón, szépen
Angyalokkal táncolt odafenn az égen
Minden csillag akkor gyönyörűségében


Azért
Vakon napba nézni, szeretni és fájni,
Törött üvegcserepeken mezítlábbal járni
Veled megkötözve magányosan állni
Őrültségig imádni, s feledetten várni
Halálig őrizni és felzokogva fázni
Hulló csillagokból koszorút csinálni
Bolondul örökkön falnak rontva szállni
Torkom szakadtáig, váltig kiabálni
Végképp kimerülten melleiden hálni
S utoljára ismét csak szeretni és fájni
nagyon kell!


Nem vehet el tőled senki, vagy akárki
Kötözz magadhoz, és történjen bármi
Ne várd többé,
ne engedd,
hogy másképpen legyen!



Veva: A szeretet és fájdalom kötelei c. versére írt reflexió.
Cím az ő verse alapján.

Hogy megtaláljalak…

Ittam eleget már, hogy ismerjem, hazug
Minden megnyugtatni beadott felelet
Mert az igaz ott lapul pohár alján félve
Csak a sok csalódásban vissza-visszabuj’

A fölé féldecinként töltött kábítószert
Tovább hordja mégis a kekk kocsmapincér
Lyukas böllérarcán merev mosollyal
Kötényére írva, hogy: ez olcsó, jó ser!

S van igényeseknek megoldás, féláron
Hölgyeim fél tíztől hajnalig szeretnek
Az ön álma rózsaszín párnákon pihenhet
Csak hívja gyorsan az ingyenes számom

Miért ülök még itt? Kezemben pohár lóg
S félre gyűrött ingem; számból annyi tévhit
Elfüstölt, keserű csikkje, kiköpetlen
Ránőve féregként szívogat szokásból

Rémülten eszmélve nézek a kosárra
Aztán öklendezve reádülök végre
S csókkal enyhíti az asztal fája bajom
Mindig előbb fogy el a száraz pogácsa!

Kétségbeesetten küzdenék ellene
Mint felvonyít a szó széplelkű gyerekben
Ha fetrengeni élet mocskába dobják
S tudja, csak tenni nem bírja, mit kellene

Sírok, iszom tovább, nem is szomjúságért
Úgy zokogok, akár felvert húr a zongorán
S tompa csöndbe mállik el a válasz zöngje
A holnap fáj, mit eladtam a szajha máért

Ittam eleget már, hogy ismerjem, hazug
Minden megnyugtatni beadott felelet
Mert az igaz ott lapul pohár alján félve
Csak a sok csalódásban vissza-visszabuj’






(megj: mielőtt megkapnám, nagyon jól tudom, hogy a buj szótövet hosszan kellene írni és lehetőleg ikes végződéssel, de nem akarom)

Csend van egészen

Csend van egészen. A nézők nem figyelnek.
Másfelé járkálnak, dolgaikba mélyen
A szél bezárt ablakon levelet zizegtet
Elhagyott játékbáb vár a sötét erkélyen

Ma nincsen műsor, reklámlámpák égnek

Az út üres végig, házfalra betűt szór 

Melynek gazdátlan dűl egy szomorú részeg

S ismétli egyre a szöveget, mi belül szól

Járdára záporoz, az eső hull, nem ő sír, 

De ázik véle együtt kirakott pár doboz

S mintha arra fordulna a szobor kőszirt

Mely az színház párkányán állva omladoz

Kézzel tölcsért formál, úgy mered befelé

Arcát forrón rátapassza, ahogy ott áll

Évek kezdenek lassan peregni elé

Emléket idézni megreszketve próbál

Könnyre párát lehel, bár nem lát az ablakon

Olyanná lesz ismét - mint rég - csodássá e hely

Szerelmes Taminót Paminával vakon

Játssza, míg az éjjel kinyílik, mint kehely

Temetett, halott szavak élednek föld alól 

Varázsfuvola szól, lehull a nehéz lakat

Éj királynőjének hangját hallja valahol

És szabadon röppennek fel a madarak

Tapsvihar szédít, a karzaton hű tömeg

Éjét angyalok szárnyán álmodja végig

S nem akar napot, mely tegnapot követ

Mely újra koldussá tesz, s józansággal rémít

A szél bezárt ablakon levelet zizegtet

Elhagyott játékbáb néz a sötétben, vakon 

Csend van egészen. A nézők nem figyelnek.

Másfelé járkálnak, s hideg van, nagyon-nagyon

2008-04-25

Büntetés naponta

Százharminckétéves lettem én
nem meglepetés, hogy a föld kemény
de nagyon
nagyon

A cappucinó forró, tejhabos legyen!
Mocorgatom koporsószegem
magam
magam

Az évszázad gyorsan elszelelt
holt költő már kutyának se kell:
lazán,
hazám!

Lehettem volna jó pap, ó!
vagy kábítószerre szoktató
kemény
legény

De nem lettem, mert szívemen
csak sárga, gazos fű terem
magas
bogas

Fülemből, mint homok, altatódal pereg
hiába hívnál, Szeged, vissza nem megyek
nem ám
nem ám!

Nem örül az elvtárs, vagy úr?
gyerek már közpénzen sem tanul
csak gagyog
dadog

Másnak legalább hitvány apja van
nekem kétszáz forintot sem ér szavam
bizony
iszony!

Hallgassak inkább félve én?
Mint leöltből száll a szép remény
éj se-
tétre?

Népemet az élet vágja pofon
A katedráról új műszakba oson
takarí-
tani!


Parafrázis József Attila: Születésnapomra c. versére


2008-04-25

Az én történetem

A fagyott kék égbe fel-fel, hol a felhő foszlánnyá illan

Fehér-szürke füstöt lobogóz, büszke fémtesteden Nap jele csillan 

Előtted aranyrojtú, barna-drapp egyenruhák sora tiszteleg

Elsőként viszed szívedbe marva tarka álmaink, Isten veled!

A kislány kezében színes zászló, áll hevülve, integet feléd

A kép megőrizte őt is, ahogy őrzi ő is szívében a reményt

Ám a montázson a fénykör lassan kúszva továbbhalad

Szoknya fodrait pasztellbe kenve falak tűnnek elő alant

S pazar fények gyúlnak, a díszletek részlet gazdagok

Pohárkáért nyúl a dáma, Hold kel az ablakon túl, amott

Felsőruhája még a széktámlára vetve, az ágy szerelem-gyűrten pihen

Zöld selyem köntöséből fejér melle előtetszik, milyen

Nehéz függönye mögött huszárok vágtatnak el, trombita szól, csatazaj,

Egy nemes néz holtában felfelé, fegyver dörren, dobban pata, jaj

Mozdulatlan zajlik e porfelhőbe burkolt harci jelenet

Azonban tovább irányítva egy pillangós rétre vezeti a szemet

Mennyi szín! A kopár táj után a völgyben kankalinok nyílnak

Szinte érezni is, miként bódít a felém sodródó tavasz-illat

Bokrétakörbe fonva hajolnak bemutatkozva pingált rózsa-fejek

Időznék, kedvem volna szemlélődnöm onnan amaz ifjú helyett

Aki levévén kabátját, kalapban hever szegett kenyérrel, s borral, 

Biztosan tudom, hogy nem gondol most semmiféle gonddal

S az öreg paraszttal sem, ki a faggyúval tengelyig szekért ken

Én láttam mindezt: tudom, bár csak ecset voltam a festő kezében

versenytéma, témacím: ecset

Menedék

Mélyebbre álmodlak magamban kicsiny fészek
Törékeny boldogságodat óvni igyekezem
Mielőtt tűnő ködkezek gomolyaga szétszed
S puhán bélelt meleged nemlét homályába veszen

Csitt! Nem érted, belőlem miképp lettél, hogyan

Rejtve akarlak tudni. Így, ne moccanj, lebegj!

Hisz vad látomást kergetve minden csak rohan

Okád önnön mocskától a világ, s benne hempereg

Kezed: én-kezem, s fogni nagy-nagy biztonságot jelent

Megölelve elringat ez ismerős, vigasztaló, jó szó

Elmúltam partján békén időzöm, felejtve szúrós jelent

Mert nem akarom tűrni faggatását, s mi róla szóló

Menedékem leszel most, bárka, s mikor magasra csap

Szívembe szökken a megnevezhetetlen félelem

Üvölt ellenem a megveszett, s megtalálna harag

És felemelné lábát eltapodni tekergő, féreg-életem

Párna vagy, érzed? Mibe fejem elpihenve süpped,

Értelmetlen, zavaros zajtól védő gyöngéd vatta

Mi csirr-ré alakít hangot, vagy hallat vonatfüttyet

Vagyok csupán - te takaróm, s létezem alatta

E világ enyém, formáimból szépen egymásra raklak

Ívelt vonalán kocka egyensúlyoz, karikáznak körök

Belőlem van a tó, kedvére arany pikkelyű halaknak

És a dalnak sosincs vége, tisztán csendülő, igaz és örök 

2008-04-21

Mint az énekesmadár

Kőröz-kőröz fészke fölött, ideges vijjogással
Fiókát költ maga után az énekesmadár
Vértelen csapkod, zuhan foszló tollú szárnnyal
Mikor átütött begyén felpiroslik a halál

Tehetetlen a gondolat, körbe-körbe megy

Teli lesz a kosár meggyűrt, áthuzigált lappal, 

Bizonytalan vibrál ’ igen’, s ’ nem’ közt vívódó ’ lehet’

Éjjelből éled ismét az estébe hanyatló nappal

S fájdalmat szül az ezerszer elvetélt vajúdás

Kék vérfoltként terjed szederjes tinta szét

Ránduló kötelére szörnyed felakasztott Júdás

A pipa csak füstöl-füstöl, s ring üres hintaszék

Azzá lettem, mivé válik ostoba kétkedő

Ki legyőzetve, nagy szavak tengerébe fullad

Szenessé főzött ételre reárogyó fedő

Mi alól pusztulás fertelmes szagú tüze gyullad

Utadra indítlak, árva, nem tudtad meg, miért vagy

Széttárt karom ég, loboncos lánghajat táplál

Lobogtatva szórom magam hamu-martaléknak

S nézem-nézem az elhulló, riadt kis madárkát

2008-04-20

Attilával szabadon

Akkor hát tovább-tovább, hónom alatt Attilával

A munkásosztályba ébredve fölkelek
Valami világosság döng körül, szemet fájlal
Aranyszegélyű hajnal - hinném, de csak zöld legyek

Külvárosi éjem tömör sötétje, ha oszol is, nehezen
Valóságba ismét csörömpöléssel visszarángat
Nedves nadrágposztóba mélyed szilánk-vágta kezem
Hunyorogva követem az úton dülöngélő fákat

Hideg van, oszlopban száll a gőz a város peremén
Kemény röge a szép szónak ellenáll, nyakas
De elvtársam, kit reméllek, ma összefogunk, te meg én
S tudatos jövőnkbe írjuk e forradalmi tavaszt

Beszippantani frisset, s élni egy nappal tovább csudajó!
S nem gondolkodni még az este váró gondokon
Mikorra füsttel együtt vastagon lerakódik, mint guanó
A pici denevérekként puha szárnyakon szálló korom

Akkor hát tovább-tovább, az utolsó világos napig
Találkozunk úgyis egy vétlen tehervagonnál
Addig a szó legyen az, mi megőriz, oktatva tanít
S kicsordul, ha lélek-sebből vérzel, mikor nagyon fáj



Kiemelt, dőlt szavak József Attila versei, vers- és folyóiratcímei alapján

Esőillat

Haszontalan feni fogát duhaj ihlet, hiába nógat

Ma este józan vagyok, kárba nem fűt szenvedély
Budapest fölött nagy, nehéz dunnafelhők lógnak
Esőt szenvedve tűr, megtelik, mint egy edény

Az égből felém zuhog, akár sűrű szemű árpa
Szürkén záporoznak egymást követve hangok, s betűk
Lábam, s fejem körül lucskos tócsát formálva
Szemerkélése puszta zaj, nem üdítő etűd

Egyhangú csapkodása, mint a kín, örök, s végtelen
De kimossa lelkek mocskát, s elegáns-hitvány zakót
Hogy a hazugságtól tiszta, illatos és szép legyen
Szabadság párás enyhét kínálva, mindnek, ki rabja volt

S lefosztja büszkeségem bőrig egyre hulló ára,
Csatakos fejtetőmön csendesen, kívül-belül dobol
Lássam: ernyője alatt inkább meglapul a gyáva
Kimegy végül felejtve, ki csak üresen szónokol

Szakad egészen, nézd, odaálltam: elválaszt a víz is,
Ma este józan vagyok, s ha tegnap részeg voltam
Már nem érhet annál a holnapnál nagyobb krízis
Melyet borral oltva dőrén magamnak gondoltam

2008-04-15

Bódulat

Egyébként meg mindegy, lesz dal akár szék alól is

Mikor már eldűl a padló, és hozzá megtántorod’
Míg halkuló hahotába fúl a részeg kóris
Elvétve fogast jönnek elő kihányt, nemes borok

Most már könnyebb aludni. Vigyáz rám, hajamba köt,
Mivel nehéz lett gyomromnak megbékélni végül
Leszáll éjnek vállaimra a jótékony, bamba köd
És a sárgás, gyűrött papírosra, tintatócsa kékül

Elfelejtem szavam, amit,… mindegy…, hol találtam…?
Rúgásra ágyékom alélt vonaglással felel
Mintha vonszolnának, érzem, mélyebb hortyanásban
Durva zsákok hullnak rám és sűrű csönd lep el

Távol időtől, zajtól, nem bír zavarni indulat
Lenni így, vagy másképp, rabul önző kábulatban
Mondhatnám, de restellem, az úr mind így mulat
Keresném zsebemben, a … mit is?… miért átkutattam

Csak ócska rugók vannak, csavar szúrja bőröm
Ázott zsebkendőbe markol görcsös csalódással
Másik kezem meleg nedvet tapogat a földön
S az öntudat felé egy utolsó mondat szárnyal

Sarokba vetve megreccsen a széttört székrács fája
Már mást üvölt a kóris, kerül minden tekintet
Álmában megrebben az ittas ember szája:
Lesz dal akár főd alól is… egyébként meg mindegy

2008-04-14

Most jő…

Most jő, igen, érezd, a ragadd-meg-pillanat

Édes suhanásban egy csepp lélek hullik
Könnybe mártózón időz, s soká nem marad
Súlyt kiold ott, szikrát, alvó parazsat gyújt itt

Most jő, igen, a fékeveszett, tüzes, csodás
A jól megszokott, járt utadról letérítő
Csillagok közt hajnalig tartó száguldozás
Szédülsz szó-ár-örvény színén, s szédít ő

Most jő, igen, mire behunyt szemeden át vágysz
Miért álmodozva széjjelrágtál sok ceruzabelet
Siess, mielőtt tüneményként szíveden leszánkáz
S szapora, fájó dobogásnál nem hagy egyebet

Most jő, igen, itt van, harmóniáját dúdolom
Eggyé lesz az örömmel, időt kívül rekeszt
Fenséges pillanat, mit mind kihagy, ki bolond
S mely reád kacsint, aztán árván elereszt

Április

Április… fagyokkal rügyekbe rontó vad szelek

S langyosan hömpölygő tavasz-ízű folyam
Melyik vagy te, mi illik, hogy jellemezzelek
Hogy üvöltenék is, meg csókolnék boldogan?

Bolondnak néznek hunyorgó szemű emberek
Hiszen jól van ez, a vén Nap épp szembe süt
Mosolyogva mondom: csak játszik, nem beteg
S az április az, mi csalókán eljátszadoz velük

Ha fel is támad, a játék-vihar már nem igazi
Felhőt kerget első könnyéig megkacagtatva
Suhint ijesztve füvön, ünneplő fa-koronát igazít
Kézből kajánul röppen, ha kikapja, a labda

Szertelen, hát hogy is mondjam, amint tollat ragad
Ír az író hévvel, nem is tudja miképpen, sort sor alá
Vagy fest a festő elreppenő, színes, szép madarat
Ecsetjével éppen abból maszatolva, amit talál

Április… ha kérdezik komolyan, minek nevezzelek?
Mindig bújócskázó, fürtös gyermekszívű nyárnak
Vagy szenilis öreg télnek, kinek fegyverét más vette meg?
Illatos kikeletnek - oldalról már bekiabálnak

Nem dermeszted lelkem: nekem két gyermeket adtál
S ráadásnak lett még kettő nyárból, télből is
Másra árvizet szabsz, nem mondom, hogy nagy kár
Rózsáim mind, mégha elébb-utóbb kinő is rajtuk a tövis

Április… fagyokkal rügyekbe rontó vad szelek
S langyosan hömpölygő tavasz-ízű folyam
Melyik vagy te, mi illik, hogy jellemezzelek
Hogy üvöltenék is, meg csókolnék boldogan?


2008-04-12

Születésnapodra

Csak szeretni vágytam nagyon,

Mint, kit sosem szerettek
Harminckét pénz lett e vagyon
Mit bolondok eltemetnek

Lázadó Krisztusként vittem,
Keresztem meghasadt az úton
Voltam lámpásnak, akiknek
Nem kellettem, hogy fény gyúljon

Mondtam, hogy: nem én kiáltok
Választ értetlen csönd lepte
S útszélen mindig leány várt ott
És lettem csapongó lepke

Nézz, bár szédültem halálba
Nincs más, ki ily tiszta szívvel öl
S vágyná, hogy feléledne, hátha
Egy jövendő lélekben belől

Elnyugodtak, ím felettem
A csattogó vonat-kerekek
Hagynak örökké szeretnem
Mint vesztve megtalált gyerek

Már csak a Mamára gondolok
A padláson itt van velem
S nem tudjátok, mily jó dolog
Hogy kezét el nem engedem


2008-04-11

Pezsdűlj!

Halál torkából kibújtak a fagyott szavak

Ma ismét szerelmet álmodik a világ
Dobd le kötelékeid, mik visszatartanak
A zsákba kötött féreg is talál rést és kirág

Érezd, tüdődbe hogy áraml’ a tavasz illata
Rügyek bimbain reppen a bódult bogár
Beborul rózsaszínbe hitvány bokor, s a fa
Tél ereje megölni nem tudta, hát él tovább

Oly csoda ez, oly üdítő, felfoghatatlan
Zsivajgó gyerekhad lep utcát, játszóteret
S kövek ébrednek fel romló, ó falakban
Mosolyogva int sofőr gyalognak, hogy mehet

S nézd a koldust is: rongyát elhányva fut
Foghíjas szájából nem morc átok búj elő
Hunyt szemére egyenlőképp Nap sugára jut
Neki is, és arcát megsimogatja a szellő

Bátorodj, kit szobád hűvös fala emészt
Nyisd hát ki világra magányos ablakod
Hallgasd meg a tucatnyi csivitelő zenészt
Pezsdűlj, s mi visszatart, hagyj ott csapot-papot!

Staféta

Örökül hagylak itt szó - a világnak

Mint véled édesen betelt, jóllakott
Betömni éhes szemet, nyitni szájat
Délibáb-áradást zúdítani amott

Jó volt, bíz’ nagyon ízlelgetni ízed
Morc parasztként, ki zsíros ujjat, ha nyal
Megdicsérve mosollyal mind a tizet
S utána kedvére valami lőre bort nyakal

Bamba képére süt oktató világod
És kérdést fogalmaz örökvolt homályba
Amit mond, kivételesen nem átok
Ajkáról hátha felreppen a madárka

Kanász voltam, disznót őriztem eddig
Henteredvén vele részül mocsok jutott
S tettem magam, kinek mindez tetszik
Szégyen gyalázta orcám, no meg furok

Mert ütöttek belülről is vad szavak
Szamárcsikóként rugdalva tompa elmém
Ha lett volna hova, előlük bíz’ elszalad
Ordítozva, bőgve, búbánatos kergén

Aztán végül maradtam. Hallgatni arany
A vályúba friss víz folyt – s a kép marha szép
Megleltem pajtásnak tűrő bohóchalam
Koszorúm gyanánt sírkő helyett nyakék

S lett néhány vetett szó a világnak
Mivel így édesen betelt, s jóllakott
Betömve éhes szemem, nyitni szájam
Délibáb-áradást zúdítottam amott

Nem ti, nem én

A kedves, nem ti és nem én,

Vagytok árnyak Isten szemén
Behunyja veletek együtt
Az utat tán’ újra kezdjük

Por sem, semmi annyi évünk
Várnunk kár, hogy végigéljük
Mert nem ti és nem én leszünk
Kikért a kín reggelre szűn’

Tovább, szokd hát a sötétet
Éjed tűznél jobban éget
És messze, messze a remény
Más már az, nem ti és nem én…

Kevély voltál bízni önnön
Balvégzetedben, mely börtön
Csak és semmi más, hiába
Feszül ellene, s kiáltja

Vagyunk jelnek múló időn
Lelkeddel buk’ tested, midőn
Felforr a megszentelt harag
Hamvunk felett üszök marad

Mentünk, igaz mertünk menni
Ha tudtuk is, nem én, s nem ti -
Hol vadvirága nőtt jónak -
Leszünk örököse szónak

Azért leszakítottuk azt
Nem törődve, hogy átlyukaszt
Egyszer az ítélő ujja
Tudtuk, s mentünk a bajnak újra

Most csak állunk itt feszengve
Kegyelem jár át, vagy penge
Ki lesz kedves, ha nem ti, nem én
S mi lesz, ha feltámad a szél

Isten elbúsult tenyerén?
Árnyakká leszünk-e szemén
Ha behunyja velünk együtt
Mikor az utat befejezzük?