Szív-rohamok I.

Éjjel születnek gyermekek, s fájó dalok

beléfúródva e közönyös, süket világba,
részt követelnek őszintén ríva: halljatok!
Elhalva, s elhallgatva bennünk azután hiába.

Álomba elringat verses folyóm kelyhe,
nem kérdez és nem bánt, gyöngéden takar,
szíven szúr majd holnap a valóság helyette,
mely elszívná erőm mind, s vért látni akar.

A Most azonban kedves, anyamellű éj,
mese-tejjel szoptat, s halkan dúdol nekem,
nem szid és ígérget, csak mellém ülve kér:
hallgassam, hogy sző a csönd hálót szememen!

S nem fáj a kín: szépen képzeletbe simul,
szájszögletben gyáva szó-csöppöcske remeg,
mint egy elugrani bátortalan pici nyúl,
s a szerelmes, dús éjből még hátravan rengeteg!