Zengve pattanó falióra-rugója,
Hibás és hasztalan; sebet ejtve áll meg,
Mint színpadon színész, kérdőn mered súgóra:
Mi lesz a következő citálható rigmus?
Mit kezd -ha ugyan kántálni nem felejt-
A vőfély? Ajkán buggyan-e cseppenő színmust,
A szívéből hiányzót benne rejtve el?
Kemény, feddő szót metsz lepisszentett csendbe,
Hogy aztán feloldja oktató ékes gúnnyal,
Miből áldomást merít a násznép kenyér't szegve,
És reggelig múlatva bokáz, s padlót rugdal,
Vagy hallgat ő is, mert a nászra nem jött el
A vőlegénynek tüzes, csókos lelkű párja,
Kancsó borral búsul, szemmel tompán öklel,
S a bénító, felejtő sötétet csak várja, egyre várja?
Már nem érint augusztus édes, magérlelő heve,
Borong a gondolat belső, téli tájon,
A kertben elérik, lehull a szép barack, s levele,
Tovább pusztul a repkényes, vadregényes várrom…
Oly hideg van, barátom, ne tudd, itt legbelül,
Mikor anyóka nyírfa koporsók közt válogat,
S nem tudja, hogy várja-e reggel, ha álomba szenderül,
Csak a hajnali holdvilág csillant arcán könnyet.
