Feltámadó szél

Belém nőtt a napok egyhangú gazossága:

Ődöngve járok, mint halott lélek sírhelyen,
Az útfélen pedig érett, arany búzatábla,
Nekem vadcsipke bokromon szúrósság terem.

Nem írtam régen, elfelejtkezett a számból
Kibukni a gyöngyös esésű patak-zuhatag,
Száradt törzs lettem, akár öklöző, kire számol
Egykedvű bíró, s ki fekvén padlón marad.

Ó, pedig borok tüzes illata, s kalácsé hívogat,
Érezni való vágyak rohama a kapukon
Dörömböl, nekieresztve párát fújtató lovat,
S látod, nem tört át még, csak elmémben tudom.

Messzi emlék a parttalan, tomboló áradás,
A felhőben még ott pihen az első szerelem,
Hogy cseppjéből csorduló gyönyörét, s bánatát
Viharával rám szakadón majd magamra vegyem.

Villáma eget, s szívet még el nem hasít,
De borzol már valami támadó szellőféle,
Kinyújtózik léptem, s feszültté tesz, amíg
Elered, záporoz, elmos sodró folyóm végre!

2008.08.01.