Most értettem meg,
miért maradtam:
jelnek őszi hantban,
mint fölfelé nyújtózó
temetett két tenyér,
lásd az élet ennyit ér:
amennyit belőle
szívedbe élsz magadnak,
s mint varjak a magnak,
végül úgy örülsz.
Örülsz őszes végednek
és amint szétszélednek
a hiába ölelt évek,
sötét mezőn kévék égnek,
belé halsz álmodba.
Belé roskadsz a romba,
mely mélyén ott nyílik
az új mag, friss vetés,
szédít, hogy nem tévedés,
térden, rendülve nézed,
mert egyszer halálosak,
egyszer édesek a mézek.
Keskeny híd volt alattam:
most értettem meg,
miért maradtam.
2023. november 2., csütörtök
2023. augusztus 13., vasárnap
Picurka-versek 23. – Picurka 19. †
Apák és lányok tánca Most lányként képzellek el,ki csupa szív, s tárt kebel, ahogy jössz, felém szaladsz, egy réten át, s puszit adsz. Máskor megülsz ölembe', huncut mosollyal, szembe, alig kell hinni téged, de mégis könnyel ébred, mikor napod észbe jut: a múlt, csillagos tejút. Ha tudnád, gyötrő képek ezek, ha felidézlek, blúzod oly tiszta, fehér, mint kő koporsófedél, melyre kismadárka száll, csőrében szál fű, s halál. Tizenkilenc éve már, elporladt a mesevár, s szöszke hajad a szélben, miért nem, óh, miért nem simíthattam arcodon? Minden, minden ócska lom! Távol már szemed gyöngye, elaludtál örökre, de majd eljön őszidő, fodros szoknyát szédítő, s egyszer felkérlek táncra, kísérje halkan hárfa! |
Apák és fiak titka Nem tudom, mivé lesznek elhullt szerelmes évek, csak tegnapból idézek, és a szünet egyre több. Kismadár a ház fölött elreppen úgy sietve, miképp eljő az este. Eljő a búcsúzás is, és ez nem puszta frázis, hanem kísértő való, mint tudod, a hintaló, melyet végleg bezártak. De az emlékek várnak, melyeket megtagadva elvész életünk magva. Én tizenkilenc éve borzadva nézek vérre, tűrt örökség ez, teher, amely férfivé nevel. Fiak és apák titka, történetük beissza rút halál, s megtört élet. Csak hallgass velem kérlek most, amíg múlik a köd, mert múlt, jövő összeköt. |
2023. április 29., szombat
in memoriam V.I.
Meghal eszes és ostoba,
a halál nem kérdi soha,
s nem tudják a halandók se,
hogy mi a jó válasz,
óh, egy balga kvízjáték ez,
amely véletlen kiválaszt,
várni életre-halálra,
s ki végül elkéri,
megmondja, hogy mi az ára.
Küzdenél hát, de hiába,
a törvény mindünkre kihat,
ne tervezz partikat,
Ne tervezz, hiábavalót,
semmibe szállnak el a szók,
de talán egy, mi megmarad,
mi te voltál, magad.
Most délidő van és játszunk,
maradjon így, míg elmegyünk,
gondolunk rád, jó barátunk,
ki már nem vagy velünk!
2023. április 22., szombat
Kezdjük elölről
Kezdjük elölről:
induljunk el a
zsenge szőlőtőtől,
a száltól, mely
túlbonyolódott,
amikor még
úgy vártuk a
csodás első csókot.
Kezdjük elölről,
az írott „A” betűtől,
mely névelőként
hívogatva bűvölt,
s elindított pár
kedves mondatot,
elmondta helyettünk,
mit szív nem mondhatott.
Kezdjük elölről,
immár érett fejjel,
annyi szennyes után
azzal, ami szentel,
tiszta zöngén zengő
páros összhangzatot,
miként a nyelv dalol,
s hallgatják csillagok.
Kezdjük elölről,
hangolva a hangra,
ahogy gyermek ajkán:
„boci-boci tarka..”
megszólalva csendül
és az érzékeny
lélek véle rendül,
hogy: igen, tovább!
Kezdjük elölről,
nem baj, hogyha gyönge,
s kicsit megbicsaklik,
kitart mindörökre,
mert az elszánásban
benne van a lényeg,
Kezdjük elölről,
és én veled zenélek!
2023. április 11., kedd
A költészet szent napján
„Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.”
(József Attila: Ars Poetica, 1937. február-március)
Költővé nevelt a sors,
írni sosem akartam,
haraggal szentel a tűz,
s kísért ezer alakban
a szó, mely megadatott.
Elnyelnek fénylő habok,
míg nehéz vasként zuhan
alá rossz természetem
szép ideák egéből
e mocskos csatatérre.
S kérdem: valaki él-e,
hogy fölrázzon az éjből,
mely folyvást elől halad,
s érnek-kopnak a szavak,
míg megrendül az elme.
Egy hű asszony szerelme
vajon megment-e tőle,
mikor kifut télidőre
a meztelenült lélek,
és véget ér az élet?
Oly régen voltam gyermek,
betűzni könyv-meséket
nem értettem, tereltek..,
még nem tudtam, ki vagyok,
csak itt benn szóltak dalok
Oly régen voltam szabad,
börtön az évek zsoldja,
oly kevés, mi megmarad,
a többit elsodorja
szennyes vízzel durva hab.
A szó, mely megadatott,
kísért ezer alakban:
haraggal szentel a tűz,
írni sosem akartam,
költővé nevelt a sors..
2023. április 11.
2023. április 9., vasárnap
Ernst Ferenc
Hogyan érez a költő írása közben, miképpen születnek költeményei?
Úgy vélem, sokszor, sokféle élethelyzetben hasonló tartalommal föltették e kérdést az átlagosnál kissé jobban író elődeimnek is.
Akiben kicsit is buzog a kifejezés vágya, tapasztalhatta, hogy az alkotás annak ellenére mégsem mindig könnyű kenyér. Talán a nyitott, történésekre, környezetre fogékony, érzékeny lélekről jobban elhihető, hogy költővé avanzsálva elboldogul finom, vagy durvább szavakkal, amiben, mint alapfeltételben egyet is érthetünk, ám ami a költőséget illeti, muszáj feltételezni azt is, hogy a költőben jelen van az a robbanásszerű és energikus impulzus, ami az ideák halovány világából a valóságba emeli át, papírra veti a kósza gondolatot, mely egyúttal elég fertőző ahhoz, hogy sokakat magával ragadjon.
Rendszerint az érett, befutott, népszerű kortárs mutatja be a szárnypróbálgató, de már bizonyítottan repülni tudó költő-jómadarat. Ahogy törvényszerű ez, olvasva akár a mérőzsinórként is sokszor idézett Szent Bibliát (Zsidó levél 7:7)
Ám a sors néha nem adja meg befutást. Félbe marad, értelmetlenül kihuny az élet.
Aztán már csak múlt időben tehetjük fel a kérdést: mit érezhetett a költő írása közben?
Csak sejthetjük.
De itt maradnak az emlékezet lapjaira felírt szavak.
És ha ezek magukkal ragadnak, akkor tudom, hogy nem számít: mert a költő szólt hozzánk és nem csak egy srác az utcán a túloldalról.
Ernst Ferenc:
Ma kicsit másként jött elém,
fényben fürdött,
fátyol arca volt,
vállának ágain,
egy kék madár dalolt.
Ma kicsit mélyebben bújt belém,
angyalt játszott,
szárnya nőtt,
megmutatta istent,
a végső zuhanás előtt.
2023.04.05
Meghalt: 2023. 04.07.
Kormann Zsolt (re) :
Még itt a lelkem,
énekeltem,
angyal játszott
elmúlandó velem.
Nem mondhatta,
kék fátyollal
bújtatta szavakba,
hogy jő a vég.
S láttam végül,
kit úgy kerestem,
mint fény siklik át
hűvös esten.
Ismerős volt
színe, illata
szárnya nőtt,
Isten volt maga.
2023.04.08.
2023. április 8., szombat
Most játszik
Mi vagyunk az úton,
most játszik az élet
küzdelmest velünk.
Most van itt az óránk,
mikor elkezdődhet, amit
halogattunk előbb
Szerelmes álmokat
most dalol a szív
nyolc billentyűje,
Kelő-nyugvó Napunk
most egyedül miénk
Mikor fiatal lehetsz, s
élemedett vén, öreg,
tanulságot leszűrve,
hogy sötétben tapintva
megtaláld a fényt.
most játszik az élet
küzdelmest velünk.
Most van itt az óránk,
mikor elkezdődhet, amit
halogattunk előbb
Szerelmes álmokat
most dalol a szív
nyolc billentyűje,
Kelő-nyugvó Napunk
most egyedül miénk
Mikor fiatal lehetsz, s
élemedett vén, öreg,
tanulságot leszűrve,
hogy sötétben tapintva
megtaláld a fényt.
2023. április 4., kedd
After life
Azt hiszem le kell írnom, mi vezet oda, (vagy egy sajátos perspektívából múlt időbe helyezve, számodra így már megtörtént eseményként aposztrofálva, hogy mi vezetett oda), hogy megtegyem azt, amitől egyébként mélyen irtózom, és irtózik minden normál, élni vágyó ember.
A magyarázat nem egy ok, nem egyszerű megállapítások láncolata, hanem annál jóval több.
Bár törekszem az egyszerűségre, hogy számodra is érthetően fogalmazzak, ez nem egyszerű.
Felépíteni a kórképet a betegnek éppoly nehéz, mint sikeres agyműtétet elvégezni magán egy gyakorló orvosnak. Bizonyára a genetikával, a sajátos gyerekkori jelenségekkel, a neveléssel kezdődnek az ilyen anomáliák.
Bántani nem akarok senkit sem azért, ami az én nyomorom. Bár hozzátartozik a történethez, hogy elvileg az ember nem magányos, hanem társas lény, ezért ami vele történik az nem elszigetelt esemény. Ezért nem zárhatók ki esetleges felelősök, vagy dicséretre méltó közreműködők.
Még mielőtt megenne a fene, hogy ennek az idiótának, e sorok írójának vajon mi lehet a nyomora, amit ilyen hosszan, kényszeresen igyekszik bevezetni, elárulom, hogy semmi különös.
Az a szörnyű és szomorú, hogy triviális, hétköznapi dolgok vezetnek el a végkifejlethez. Nincs azonnali, radikális elhajlás és azt megalapozó gyors beavatkozásra lehetőség: az idő és a kóros fantáziálás mindent megold.
Elveszíted a bizalmad magadban, a környezetben, az általánosan fogalmazott világban és végül már a galaxisok alkotta világegyetemben is.
Mi az, amit biztosan tudsz és mi az, ami bizonyításra szorulna, de nem bizonyítható?
Ha nem csak úgy ész nélkül bicajozol bele a nagy életbe, és tekered erőből a pedált, akkor bár nem jutsz messzire, lesz sok megfejtésre váró téveszméd. Ezek egyike, hogy eltévedtél, hogy nem is igazán van értelme az életnek és hogy sokkal több a feltehető kérdés, mint a valaha is megválaszolható válasz. Az ember pedig akkor nyugodt, ha válaszokat kap, nem pedig, ha folyton kérdéseket tesznek fel neki.
A kiközösítés fáj, a meg nem értettség is, de főleg, ha hülye eminensnek nézik az embert, amikor egyszerűen csak fél az erősebb, balhésabb, duhajkodó osztálytársaitól. De az élet ilyen, a nem odavalók kihullanak. Továbbá nem elég szellemesek, kevésbé humorosak, azok, akiknek nincs kellő sármjuk, nem öltöznek elég divatosan, szóval olyan elmaradott mulyák, mint én voltam tizenkét évesen. Persze voltak balhék, amibe sikerült bekerülni, de sosem lettem meghatározó, csak inkább hátul kullogó, akit mások kedvükre szívathattak.
Rövid időkre sikerült felemelkedni ezen a keserű, szinte ragadva nyúlós érzésen, mely befont. Az írás reményt adott és egyben menekülési útvonalat a valóságból a fantáziavilágba.
Az általánost jelentős kisebbrendűségi érzésekkel fejeztem be, bár a tanulmányi eredményeim szerint a legjobbak között voltam nyilvántartva. Ismerős előzmények ezek és a pszichiáter már elismerően csettint: megvan a szál, a többi már csak rengeteg fizetős alkalom kérdése.
De a középiskola nem hozott megoldást: elidegenedésem a környezettől tovább mélyült, már nem hittem abban, hogy valaha is normál ember lehet belőlem.
Ennek ellentmondani látszott egy az érettségi táján még az általánosból származó egy megtévesztéssel kezdődő szerelem. Nem az én szerelemem volt ez, csak jóleső napsütés, mely tizenkét év elteltével négy kis facsemetét nevelt belőlünk. Aztán egy leleményes „mezőgazdász” egy ügyes csellel kiirtrotta az anyaföldet és a fácskákat egy ördögi laborba helyezve sajátjaként nevelte fel őket.
Mérgezett volt a föld, de erről a „mezőgazdász” elfelejtett szólni. Attól a trágyától lett az, ami belőle származott. Mindegy, kiszáradt már az a föld. És hamarosan a „mezőgazdászt” is maga alá temeti.
Szóval családban éltem sokáig. Aztán a válás után a második hosszú kapcsolatomban is az történt, hogy alkalmatlanná váltam az együttélésre. Nem lenne szép, ezért nem is kenem másra. Volt bennem is annyi antiszociális, illetve annyi csibészség, ami elég ahhoz, hogy hazavágjon egy jól működő kapcsolatot. kompromisszumkészségem végül oda vezetett, hogy elfogadtam, külön élni jobb lesz a kapcsolatban, vagyis egy másik lakásban.
De ez olyan zsákutcának bizonyult, amiből nem lehetett kitörni. Egyrészt nem építhettem fel egy másik, talán normálisan működő kapcsolatot, hiszen azt sem szakítottam meg, amiben, ha távolról is, de benne éltem. Nem indokolhatta volna semmi sem.
Aztán elkezdtem leépülni. Mind a munkában, mint a kapcsolatokban. Bár küzdeni próbáltam ellene, rájöttem, hogy ez a természetes és normális ötven felett az öregedő szervezetben. A kompenzációt ékezésekben vezettem le, meghíztam.
Korábban jólesett célt találni valamiben, de most már fárasztanak ezek. Mondhatják rám, hogy nem voltam eléggé kiszolgáltatott, s hogy még nem éheztem.
De a célok mára csupán a túlélést biztosító tevékenységet unalmas egymásutániságát jelentik, amiért meg ugye nem érdemes élni. Valójában társtalanul, úgy hogy egyedül ébredsz fel, nem is érdemes felébredni. Nincs ígéret, csak vágyakozás az elérhetetlen után, sajgás az elvesztett miatt. Közeli barátok: 0, távoli barátok, akikkel reménytele testközebe kerülni: több, mint 0.
Már csak nézek, udvariasan bólogatok, mikor valamit mondanak nekem. Már nem igazából érdekel, mi az. Már nem igazából érdekelnek a saját gondolataim sem.
Már csak a z elszámolás van hátra, a számvetés. De ezzel talán ez is megtörténik, és könnyű lesz a csillagpaplanos éj. Könnyű legyen neki a föld, majd ezt kívánjátok nekem. De a lélek nem a föld alá való, és beszakadó omló földnél nagyobb, mérhetetlen súly nehezedik az őszintétlen, önvádló lélekre.
Tiszta szívvel akartam indulni, nem így vinnyogva. Nem félelemmel, hanem megnyugvással.
De csak egy dobás van.
És a remény meghal az élet végével.
Nosztalgikusan csak annyit mondhatnék, hogy Isten tudja, hátha találkozunk egy úton, valahol, valamikor., és talán legalább barátok leszünk.
A magyarázat nem egy ok, nem egyszerű megállapítások láncolata, hanem annál jóval több.
Bár törekszem az egyszerűségre, hogy számodra is érthetően fogalmazzak, ez nem egyszerű.
Felépíteni a kórképet a betegnek éppoly nehéz, mint sikeres agyműtétet elvégezni magán egy gyakorló orvosnak. Bizonyára a genetikával, a sajátos gyerekkori jelenségekkel, a neveléssel kezdődnek az ilyen anomáliák.
Bántani nem akarok senkit sem azért, ami az én nyomorom. Bár hozzátartozik a történethez, hogy elvileg az ember nem magányos, hanem társas lény, ezért ami vele történik az nem elszigetelt esemény. Ezért nem zárhatók ki esetleges felelősök, vagy dicséretre méltó közreműködők.
Még mielőtt megenne a fene, hogy ennek az idiótának, e sorok írójának vajon mi lehet a nyomora, amit ilyen hosszan, kényszeresen igyekszik bevezetni, elárulom, hogy semmi különös.
Az a szörnyű és szomorú, hogy triviális, hétköznapi dolgok vezetnek el a végkifejlethez. Nincs azonnali, radikális elhajlás és azt megalapozó gyors beavatkozásra lehetőség: az idő és a kóros fantáziálás mindent megold.
Elveszíted a bizalmad magadban, a környezetben, az általánosan fogalmazott világban és végül már a galaxisok alkotta világegyetemben is.
Mi az, amit biztosan tudsz és mi az, ami bizonyításra szorulna, de nem bizonyítható?
Ha nem csak úgy ész nélkül bicajozol bele a nagy életbe, és tekered erőből a pedált, akkor bár nem jutsz messzire, lesz sok megfejtésre váró téveszméd. Ezek egyike, hogy eltévedtél, hogy nem is igazán van értelme az életnek és hogy sokkal több a feltehető kérdés, mint a valaha is megválaszolható válasz. Az ember pedig akkor nyugodt, ha válaszokat kap, nem pedig, ha folyton kérdéseket tesznek fel neki.
A kiközösítés fáj, a meg nem értettség is, de főleg, ha hülye eminensnek nézik az embert, amikor egyszerűen csak fél az erősebb, balhésabb, duhajkodó osztálytársaitól. De az élet ilyen, a nem odavalók kihullanak. Továbbá nem elég szellemesek, kevésbé humorosak, azok, akiknek nincs kellő sármjuk, nem öltöznek elég divatosan, szóval olyan elmaradott mulyák, mint én voltam tizenkét évesen. Persze voltak balhék, amibe sikerült bekerülni, de sosem lettem meghatározó, csak inkább hátul kullogó, akit mások kedvükre szívathattak.
Rövid időkre sikerült felemelkedni ezen a keserű, szinte ragadva nyúlós érzésen, mely befont. Az írás reményt adott és egyben menekülési útvonalat a valóságból a fantáziavilágba.
Az általánost jelentős kisebbrendűségi érzésekkel fejeztem be, bár a tanulmányi eredményeim szerint a legjobbak között voltam nyilvántartva. Ismerős előzmények ezek és a pszichiáter már elismerően csettint: megvan a szál, a többi már csak rengeteg fizetős alkalom kérdése.
De a középiskola nem hozott megoldást: elidegenedésem a környezettől tovább mélyült, már nem hittem abban, hogy valaha is normál ember lehet belőlem.
Ennek ellentmondani látszott egy az érettségi táján még az általánosból származó egy megtévesztéssel kezdődő szerelem. Nem az én szerelemem volt ez, csak jóleső napsütés, mely tizenkét év elteltével négy kis facsemetét nevelt belőlünk. Aztán egy leleményes „mezőgazdász” egy ügyes csellel kiirtrotta az anyaföldet és a fácskákat egy ördögi laborba helyezve sajátjaként nevelte fel őket.
Mérgezett volt a föld, de erről a „mezőgazdász” elfelejtett szólni. Attól a trágyától lett az, ami belőle származott. Mindegy, kiszáradt már az a föld. És hamarosan a „mezőgazdászt” is maga alá temeti.
Szóval családban éltem sokáig. Aztán a válás után a második hosszú kapcsolatomban is az történt, hogy alkalmatlanná váltam az együttélésre. Nem lenne szép, ezért nem is kenem másra. Volt bennem is annyi antiszociális, illetve annyi csibészség, ami elég ahhoz, hogy hazavágjon egy jól működő kapcsolatot. kompromisszumkészségem végül oda vezetett, hogy elfogadtam, külön élni jobb lesz a kapcsolatban, vagyis egy másik lakásban.
De ez olyan zsákutcának bizonyult, amiből nem lehetett kitörni. Egyrészt nem építhettem fel egy másik, talán normálisan működő kapcsolatot, hiszen azt sem szakítottam meg, amiben, ha távolról is, de benne éltem. Nem indokolhatta volna semmi sem.
Aztán elkezdtem leépülni. Mind a munkában, mint a kapcsolatokban. Bár küzdeni próbáltam ellene, rájöttem, hogy ez a természetes és normális ötven felett az öregedő szervezetben. A kompenzációt ékezésekben vezettem le, meghíztam.
Korábban jólesett célt találni valamiben, de most már fárasztanak ezek. Mondhatják rám, hogy nem voltam eléggé kiszolgáltatott, s hogy még nem éheztem.
De a célok mára csupán a túlélést biztosító tevékenységet unalmas egymásutániságát jelentik, amiért meg ugye nem érdemes élni. Valójában társtalanul, úgy hogy egyedül ébredsz fel, nem is érdemes felébredni. Nincs ígéret, csak vágyakozás az elérhetetlen után, sajgás az elvesztett miatt. Közeli barátok: 0, távoli barátok, akikkel reménytele testközebe kerülni: több, mint 0.
Már csak nézek, udvariasan bólogatok, mikor valamit mondanak nekem. Már nem igazából érdekel, mi az. Már nem igazából érdekelnek a saját gondolataim sem.
Már csak a z elszámolás van hátra, a számvetés. De ezzel talán ez is megtörténik, és könnyű lesz a csillagpaplanos éj. Könnyű legyen neki a föld, majd ezt kívánjátok nekem. De a lélek nem a föld alá való, és beszakadó omló földnél nagyobb, mérhetetlen súly nehezedik az őszintétlen, önvádló lélekre.
Tiszta szívvel akartam indulni, nem így vinnyogva. Nem félelemmel, hanem megnyugvással.
De csak egy dobás van.
És a remény meghal az élet végével.
Nosztalgikusan csak annyit mondhatnék, hogy Isten tudja, hátha találkozunk egy úton, valahol, valamikor., és talán legalább barátok leszünk.
2023. március 31., péntek
Alázattal
Felnőtt lettem mára,
vénné növesztett
oly sok csöndes év,
már elfeledtem,
elhagyott útközben
az a szegény kölyök,
ki szorgalmas volt, igen,
s mindig oly derék.
Alázattal jövök,
mint kertek alján
kushadva bújnak
harapott, vérző,
loncsos korcs ebek,
sebet hosszan nyalván,
melyből oly sok van,
halálos, rengeteg.
Alázattal jövök
forrásodhoz vissza,
mint ki patakból
íva vized enyhét
sokszor elégíttetett.
A fűillat ismerős,
hová hazavárnak,
s vackom még kézmeleg.
Itt vagyok. Gyöngyök
csillognak mögöttem
S az út még hátra van;
elszórtam kedvből
írmagnak jövőre,
hogy felvedd csodálni,
ha elakadna végül
velük játszó szavam.
Szálltam véletek,
mint szállhat örömmel
rajban együtt egy csomó
csivogó jómadár,
És itt leszek, mikor
feledve tegnapom
feketére vált a
szivárvány láthatár
vénné növesztett
oly sok csöndes év,
már elfeledtem,
elhagyott útközben
az a szegény kölyök,
ki szorgalmas volt, igen,
s mindig oly derék.
Alázattal jövök,
mint kertek alján
kushadva bújnak
harapott, vérző,
loncsos korcs ebek,
sebet hosszan nyalván,
melyből oly sok van,
halálos, rengeteg.
Alázattal jövök
forrásodhoz vissza,
mint ki patakból
íva vized enyhét
sokszor elégíttetett.
A fűillat ismerős,
hová hazavárnak,
s vackom még kézmeleg.
Itt vagyok. Gyöngyök
csillognak mögöttem
S az út még hátra van;
elszórtam kedvből
írmagnak jövőre,
hogy felvedd csodálni,
ha elakadna végül
velük játszó szavam.
Szálltam véletek,
mint szállhat örömmel
rajban együtt egy csomó
csivogó jómadár,
És itt leszek, mikor
feledve tegnapom
feketére vált a
szivárvány láthatár
2023. március 20., hétfő
Láncvers - A ki nem mondott
Utoljára
lobban a láng,
utoljára
látom a lányt,
utoljára
szeret szívem,
utoljára
jó, elhiszem,
elhiszem, hogy
közel a vég,
elhiszem, hogy
létünk nyakék,
elhiszem, hogy
letűnünk mind,
elhiszem, hogy
lelkünk a ring.
Lelkünk a ring,
hol sok csata dúlt,
Lelkünk a ring,
mi a kútba hull,
Lelkünk a ring,
de fel nem adom,
Lelkünk a ring
és én akarom!
akarom, mit
megtart a kar,
akarom, mit
ápol, s takar,
akarom, mit
dalol a szív,
akarom, míg
mélybe taszít.
lobban a láng,
utoljára
látom a lányt,
utoljára
szeret szívem,
utoljára
jó, elhiszem,
elhiszem, hogy
közel a vég,
elhiszem, hogy
létünk nyakék,
elhiszem, hogy
letűnünk mind,
elhiszem, hogy
lelkünk a ring.
Lelkünk a ring,
hol sok csata dúlt,
Lelkünk a ring,
mi a kútba hull,
Lelkünk a ring,
de fel nem adom,
Lelkünk a ring
és én akarom!
akarom, mit
megtart a kar,
akarom, mit
ápol, s takar,
akarom, mit
dalol a szív,
akarom, míg
mélybe taszít.
2023. március 19., vasárnap
Elveszett gyermekek indulója*
Amikor meghalok majd
tudnotok kell,
hogy megértsetek:
aki voltam, nem más,
mint egy eltévedt gyerek
Az út hosszú volt,
nem mindig egyedül,
de a végén nagyon
magányos menet.
Elvesztettem barátokat,
eljátszottam szerelmeket,
eltékozoltam bizalmát
jótevőimnek,
s nem maradt semmim sem.
Félig éltem, félig játszottam
féltem és becsaptam magam.
És most, visszaszédülve
halál pereméről,
sóvár vágy emészt,
hogy megleljem hazámat,
a kincses szerelmet,
élet sóját és beteljesülést.
Rátaláljak a körtáncra,
pajtásaimra az udvaron,
kikkel gyermek vagyok újra,
hogy ismét anyám ölén ringó,
összevissza csókolt,
megtalált gyerek legyek.
Nem voltam más,
mint egy eltévedt gyerek,
amikor meghalok majd,
tudnotok kell,
hogy megértsetek
*cím Joe Zawinul /Weather Report/ azonos című kompozíciójából merítve
2023. március 14., kedd
Felgyorsított idő
Elnézegettem már sokszor a galaxisokat.
Sodródva az időben és a térben valahogy mindig ugyanolyanoknak tűntek, pár apróbb változást leszámítva. Nyers őserő, impulzusnyomatékok, hatás-ellenhatás, energia…, a távolból fennkölten sugárzó elérhetetlen anyagi csomók. Hol van ezekben a gyöngédség, a szeretet? Van-e közük ezeknek az entitásoknak egymáshoz? Az a baj, hogy bár logikusan, de ember módjára próbáljuk megérteni a dolgokat. Mert logikánk szerint eredetünk ott van, a csillagokba írva.
Az élettelen, steril anyagi világ a méhe, a - kire is mutogathatnék – a… nekünk. És a kapcsolat misztikus titka az, ami felfedezhetetlen, végére járhatatlan, kikutathatatlan, de- valós és létező. Volt elég idő, mondják mindenre, hogy megérjen az alma, hogy lepottyanjon a fáról, hogy visszakérdezzen önmagára a lét. Nem értik, de szeretik. Laikusok a harmóniát meglelve tanácstalanul hümmögnek, méregetik, aranymetszéssel újabb elemet fabrikálnak hozzá, de az összhangzatot, a lecsengő akkordok báját utánozni is képtelenek. Van tökéletes igen, az az, amit mindig elrontunk, a megjelenésünkkel. A pillanat varázsát, a természet törzsfejlődését, a mikroorganizmusok milliárdnyi, parányi munkáját. Bocsi, egy üveg sósav.. bocsi, százmillió autó kipufogóbűze, és volt-nincs védelem. Csak kipusztulás, előbb az ózon, aztán mi. Közhelyes, nyomasztó gátlástalanság. De ott vannak a csillagok. Világunk mesterséges fényei elnyomják őket, távoli fényüket. Mint a mosóporreklámok Szép Ernő Szonettjét. Mégis a csillagok az utolsó remény, a tiszta, időtlen, öröknek tetsző fényükkel a végtelen sötét ellen. nézem őket, gyönyörködöm bennük: félig felrobbanás közben, spirálkarjaik, mint megfagyott örvények kavarognak, akár a kakaóban kevergető kanál hatására körbeforduló habok. Képzeletemben felülök egy bolygó-golyóbis hátára és száguldozom a végtelen peremén, kerülgetve más bolygókat. De valami hiányérzetem van mindig az ilyen szédítő utazások után.
Visszatérve világomba ezek a kitörő, száguldó fénymintázatok megállnak, kimeredve örök festménnyé válva horizontomon.
Mi lenne, ha….?
Nem, elhessegettem ezt a bolondságot.
Már megint emberi ésszel próbálom felfogni, azt, amit az imént, felszállva a galaktikus hullámvasútra elfeledtetett velem a léptékváltás. Mi történt?
Mi csak mérjük magunkat a mindenséghez és nem a mindenséget önmagához vagy máshoz.
Pedig a mindenségek országában egy ilyen útszéli kis mindenség nem is számít sokat.
Egy dolgot lehet léptéktelenül változtatni: és az a gondolat.
Szinte egyik pillanatról a másikra a porszemről egy Napra asszociálok és az idő töredéke alatt a Napról az egész galaxisra, meg visszafele is, ha az atomnál megállok is mélázni, úgy szippant be a nullához konvergáló bozon, a tényleg szinte semmi, hogy öröm nézni. Szédületes.
A mérhetetlen beutazása közben az idő meg alig telt.
Idő.
Miért olyanok ezek a gigantikus, órás anyagi felhők, ködök, mintha örökké ott időznének a festővásznomon? Persze tetten érjük, amint szökni próbálnak és el is tűnnek, nem jő vissza többé a fény..
Alighanem a léptékemmel van baj. Szerencsére a képzeletem szabad. Az idő. Túl lassú. Felpörgettem hát, hogy a galaxisok korával mérhessem a mindenséget: és láttam, ahogy kinyílik a világegyetem, a ködök úszni kezdtek, átalakulva egymásba hatva, szédületesen pörögve a teljes összecsomósodásig, vagy teljes szétszóródásukig, keresztül száguldva egymáson, tűzijátékként porrá lobbanva el,
mint, mint, nincsenek szavak…
Sodródva az időben és a térben valahogy mindig ugyanolyanoknak tűntek, pár apróbb változást leszámítva. Nyers őserő, impulzusnyomatékok, hatás-ellenhatás, energia…, a távolból fennkölten sugárzó elérhetetlen anyagi csomók. Hol van ezekben a gyöngédség, a szeretet? Van-e közük ezeknek az entitásoknak egymáshoz? Az a baj, hogy bár logikusan, de ember módjára próbáljuk megérteni a dolgokat. Mert logikánk szerint eredetünk ott van, a csillagokba írva.
Az élettelen, steril anyagi világ a méhe, a - kire is mutogathatnék – a… nekünk. És a kapcsolat misztikus titka az, ami felfedezhetetlen, végére járhatatlan, kikutathatatlan, de- valós és létező. Volt elég idő, mondják mindenre, hogy megérjen az alma, hogy lepottyanjon a fáról, hogy visszakérdezzen önmagára a lét. Nem értik, de szeretik. Laikusok a harmóniát meglelve tanácstalanul hümmögnek, méregetik, aranymetszéssel újabb elemet fabrikálnak hozzá, de az összhangzatot, a lecsengő akkordok báját utánozni is képtelenek. Van tökéletes igen, az az, amit mindig elrontunk, a megjelenésünkkel. A pillanat varázsát, a természet törzsfejlődését, a mikroorganizmusok milliárdnyi, parányi munkáját. Bocsi, egy üveg sósav.. bocsi, százmillió autó kipufogóbűze, és volt-nincs védelem. Csak kipusztulás, előbb az ózon, aztán mi. Közhelyes, nyomasztó gátlástalanság. De ott vannak a csillagok. Világunk mesterséges fényei elnyomják őket, távoli fényüket. Mint a mosóporreklámok Szép Ernő Szonettjét. Mégis a csillagok az utolsó remény, a tiszta, időtlen, öröknek tetsző fényükkel a végtelen sötét ellen. nézem őket, gyönyörködöm bennük: félig felrobbanás közben, spirálkarjaik, mint megfagyott örvények kavarognak, akár a kakaóban kevergető kanál hatására körbeforduló habok. Képzeletemben felülök egy bolygó-golyóbis hátára és száguldozom a végtelen peremén, kerülgetve más bolygókat. De valami hiányérzetem van mindig az ilyen szédítő utazások után.
Visszatérve világomba ezek a kitörő, száguldó fénymintázatok megállnak, kimeredve örök festménnyé válva horizontomon.
Mi lenne, ha….?
Nem, elhessegettem ezt a bolondságot.
Már megint emberi ésszel próbálom felfogni, azt, amit az imént, felszállva a galaktikus hullámvasútra elfeledtetett velem a léptékváltás. Mi történt?
Mi csak mérjük magunkat a mindenséghez és nem a mindenséget önmagához vagy máshoz.
Pedig a mindenségek országában egy ilyen útszéli kis mindenség nem is számít sokat.
Egy dolgot lehet léptéktelenül változtatni: és az a gondolat.
Szinte egyik pillanatról a másikra a porszemről egy Napra asszociálok és az idő töredéke alatt a Napról az egész galaxisra, meg visszafele is, ha az atomnál megállok is mélázni, úgy szippant be a nullához konvergáló bozon, a tényleg szinte semmi, hogy öröm nézni. Szédületes.
A mérhetetlen beutazása közben az idő meg alig telt.
Idő.
Miért olyanok ezek a gigantikus, órás anyagi felhők, ködök, mintha örökké ott időznének a festővásznomon? Persze tetten érjük, amint szökni próbálnak és el is tűnnek, nem jő vissza többé a fény..
Alighanem a léptékemmel van baj. Szerencsére a képzeletem szabad. Az idő. Túl lassú. Felpörgettem hát, hogy a galaxisok korával mérhessem a mindenséget: és láttam, ahogy kinyílik a világegyetem, a ködök úszni kezdtek, átalakulva egymásba hatva, szédületesen pörögve a teljes összecsomósodásig, vagy teljes szétszóródásukig, keresztül száguldva egymáson, tűzijátékként porrá lobbanva el,
mint, mint, nincsenek szavak…
2023. február 18., szombat
Szivárvány hídon
Ülök a szivárvány hídon
betelve színeivel,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen:
hány neved lett, óh, szerelem!
S én elidőzök mindjén,
kinél csak órákat vártam,
s kivel tíz évig egy volt ágyam,
mikor először táncba vittél,
nem tudtam, fájni fog nagyon,
s az érzések, rózsás ködök,
úgy illannak, nem örökök:
vége, mint hő lehelet havon.
Mégis: vágynám újra élni,
eleven ezer színét meséli
megsiratott minden tegnapom.
Ülök a szivárvány hídon,
színei máig igéznek,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen.
betelve színeivel,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen:
hány neved lett, óh, szerelem!
S én elidőzök mindjén,
kinél csak órákat vártam,
s kivel tíz évig egy volt ágyam,
mikor először táncba vittél,
nem tudtam, fájni fog nagyon,
s az érzések, rózsás ködök,
úgy illannak, nem örökök:
vége, mint hő lehelet havon.
Mégis: vágynám újra élni,
eleven ezer színét meséli
megsiratott minden tegnapom.
Ülök a szivárvány hídon,
színei máig igéznek,
s elmondani alig bírom…,
egyszerre velem múlt, jelen.
2023. február 10., péntek
Csendes őrült
Vonaton talán vagy úton,
mérföldekre szürke házak.
Zakatol fejemben a szó,
hallgassak hát vagy kiáltsak?
Jól tudom, ki ordít, őrült,
de a csönd is lassan megöl,
ötven évet vártam, hátha
hazugságváram összedől.
Börtönömnek hű lakója
vagyok, mint asztalban fiók,
mégis szédítve kergetnek
valósnak hitt illúziók.
Nem én teremtettem őket:
lettek köröttem mindenütt,
csupán idő kérdése, hogy
végül melyik, mi visszaüt.
A vár áll, sötét, s oly makacs,
ködből és homályból való,
fala áthatolhatatlan,
és sűrűn beszőtte a pók.
Az úton tovább haladnék,
pedig valami szorongat,
rendetlen vernek ritmusok,
és belül harangok kongnak.
Hallgassak hát vagy kiáltsak?
Zakatol fejemben a szó,
mérföldekre szürke házak,
és sínekre szitál a hó.
mérföldekre szürke házak.
Zakatol fejemben a szó,
hallgassak hát vagy kiáltsak?
Jól tudom, ki ordít, őrült,
de a csönd is lassan megöl,
ötven évet vártam, hátha
hazugságváram összedől.
Börtönömnek hű lakója
vagyok, mint asztalban fiók,
mégis szédítve kergetnek
valósnak hitt illúziók.
Nem én teremtettem őket:
lettek köröttem mindenütt,
csupán idő kérdése, hogy
végül melyik, mi visszaüt.
A vár áll, sötét, s oly makacs,
ködből és homályból való,
fala áthatolhatatlan,
és sűrűn beszőtte a pók.
Az úton tovább haladnék,
pedig valami szorongat,
rendetlen vernek ritmusok,
és belül harangok kongnak.
Hallgassak hát vagy kiáltsak?
Zakatol fejemben a szó,
mérföldekre szürke házak,
és sínekre szitál a hó.
2023. február 6., hétfő
Versfolyam - sötét füstködök
Vicsorgó ősz jár körbe,
vetélve szörnyű múltat,
tegnap bámul tükörbe,
tudások elbutulnak.
Már nem jó otthon lenni,
sőt embernek sem nagyon,
levágva lóg a centi,
támaszpontom elhagyom.
Ki a hidegbe, télbe:
nem hív kandalló-meleg,
nem is feltétlen élve,
de találkozom veled.
Ki egykor drága voltál,
színeden füstköd lebeg,
benned nehéz hajó jár,
s várnak sötét tengerek.
Kapcsolatunk hát ennyi:
vaksi szem és reszketeg
kézzel írom: temetni,
kit egykor szerettelek.
Szelíden gondolj múltra
még egy-két percig velem,
aztán megtérek a túlra,
s kék fodrod elengedem.
vetélve szörnyű múltat,
tegnap bámul tükörbe,
tudások elbutulnak.
Már nem jó otthon lenni,
sőt embernek sem nagyon,
levágva lóg a centi,
támaszpontom elhagyom.
Ki a hidegbe, télbe:
nem hív kandalló-meleg,
nem is feltétlen élve,
de találkozom veled.
Ki egykor drága voltál,
színeden füstköd lebeg,
benned nehéz hajó jár,
s várnak sötét tengerek.
Kapcsolatunk hát ennyi:
vaksi szem és reszketeg
kézzel írom: temetni,
kit egykor szerettelek.
Szelíden gondolj múltra
még egy-két percig velem,
aztán megtérek a túlra,
s kék fodrod elengedem.
2023. január 15., vasárnap
Versfolyam - a vízöntő ideje
Elfáradtam, hogy kutassam,
a sor befejezetlen marad.
Jég alatt elúsznak lassan
a tátogó, óriás halak.
Lappangva siklanak vízben,
mely éltető őselem,
vadon, mégis oly szelíden,
nem tudva, mi a félelem.
Folyók úrnője kérlek,
én vízöntő vagyok,
bízva, hogy célom megérted,
létalapjaim a sodró habok.
Legyél velem, amikor
hozzád megtérek:
a lélek végsőt sikolt,
s halálba fordul át az élet.
Legyél velem, hogyha
a folyó végül elsodor,
tekints a botor sorokra,
mikor minden összeomol.
De addig jegyezzük,
mit a szív diktálva jelez,
majd megfejtjük együtt,
írni kell, így megy ez!
a sor befejezetlen marad.
Jég alatt elúsznak lassan
a tátogó, óriás halak.
Lappangva siklanak vízben,
mely éltető őselem,
vadon, mégis oly szelíden,
nem tudva, mi a félelem.
Folyók úrnője kérlek,
én vízöntő vagyok,
bízva, hogy célom megérted,
létalapjaim a sodró habok.
Legyél velem, amikor
hozzád megtérek:
a lélek végsőt sikolt,
s halálba fordul át az élet.
Legyél velem, hogyha
a folyó végül elsodor,
tekints a botor sorokra,
mikor minden összeomol.
De addig jegyezzük,
mit a szív diktálva jelez,
majd megfejtjük együtt,
írni kell, így megy ez!
2023. január 14., szombat
Feltámadásra várva
Szerettem volna..
de már nem szeretnék..
minden kihunyt..
elmúlt minden emlék.
Ott kinn, egy széken,
túl léten, s halálon
szendergő sötétben
a feltámadást várom.
Amely nem jő, nem,
mert megállt az óra,
időből volt bőven,
ahogy már nincs azóta.
Késik az ítélet,
szívemben kések,
nem lesz kímélet,
jaj, jaj, úgy félek!
Nincs cél, értelem,
mi összekötne,
elhalt énekem
immár oh, örökre.
de már nem szeretnék..
minden kihunyt..
elmúlt minden emlék.
Ott kinn, egy széken,
túl léten, s halálon
szendergő sötétben
a feltámadást várom.
Amely nem jő, nem,
mert megállt az óra,
időből volt bőven,
ahogy már nincs azóta.
Késik az ítélet,
szívemben kések,
nem lesz kímélet,
jaj, jaj, úgy félek!
Nincs cél, értelem,
mi összekötne,
elhalt énekem
immár oh, örökre.
2023. január 10., kedd
F. világa V. kötet: 50. rész
Soha
többet nem jött rendbe. Azon a szerdán megállt az élet, elhervadt a
világ összes rózsája és egy fekete hamuörvény felkapta, elfújta tőle az
utolsó lehetőséget. Szerelem és élet, fiatalság és erő elhagyták.
Emlékből épített a halál ellen bástyát, melyet az idő pusztító kérlelhetetlensége mégis lerombolt.
A mai nap már csak egy eltört korsó egyetlen darabja maradt, és sok-sok segítséggel lehetett felidézni azt a korsót.
Mintha már ezt is végiggondolta volna valaha, mintha hallotta volna egyszer ezt a szemléletes hasonlatot is.
Mintha...
Kifutott a vetítőből a film és nem volt, aki visszafűzze.
Csupán egy megroskadt öreg, emberi test pihent a tolószékben.
Körülötte szanaszét hullott sárgás papírosok könnycseppekkel itatott levélhalma.
Valahol, közöttük egyiken feledett versrészlet vége látszott:
...megálmodott álmoktól mindvégig részegen,
a szerelem óráin időz csöndben lehunyt szemem,
s míg marcipános selymük szétolvad a számban,
szelíden kinyújtózom a halálban...
Úgy legyen.
Vége a történetnek.
2014. 09. 22. - hajnal
2023. január 6., péntek
F. világa V. kötet: 49/99 rész, Időszámítás
F. partot ért a végtelen határán.
Elhagyta az általa képviselt univerzumot.
A világ, melyben biztonságban érezte magát, mely otthont adott álmainak, nem létezett többé.
Vele együtt megszűntek a törvényszerűségek, a szabályok és a környezet, a kapcsolatok és az érzések, melyben mindezek értelmet nyertek.
Egyedül és végtelenül magányosan lebegett egy csónakban, melyre szláv és ónémet gót betűkkel ez volt írva: életem. A csónak léket kapott. Gyerekkora óta süllyedt. Kitört evezőlapátok nélkül céltalanul sodródott, de lassan ki is kellett szállni belőle, mert az többé nem biztosította a létezés kereteit. Egyébként sem volt miért tovább haladni és nem volt miért megérkezni bárhová.
A kitágult és szűkülésre váró világegyetemi tér elgyöngült, feszültsége beavatkozásra várt. A finom pókhálószerű erővonalak elszakadtak és májusi szélbe úszó pántlikákként eleresztették az anyagot, mely továbbiakban a lendületére bízva úgy maradt, a lendület azonban szintén kimerült.
A holtpont fordulóköre beláthatatlannak tetszett, mint egy szürke repülőgép leszállópálya vége, mely az esős szombat délutáni látóhatárba veszett.
Pedig a vég kétségtelenül elérkezett, de az új kezdet váratott magára.
Az ennek meghatározásához szükséges kezdeti feltételek viszont még hiányoztak.
Távolabb, egy oszlopon egy ipari kapcsolószekrény függött, négy csavarja közül három kihullott, így ferdén lógva mutatta a két állást: nullát és az egyet. A robosztus kapcsoló pirossal megjelölt vége a „nulla” felé mutatott. Az „egy” mellé valaki durva ácsceruzás írással odafirkantotta, hogy „újraindítás”. A szürke műanyagon megcsúszó grafit alig olvasható volt.
„Valami volt a teában? Mit ittam?” morfondírozott F., Bár az utóbbi időben tényleg adódtak furcsa álmai, ezeket a késői és kiadós vacsora számlájára írta és éjjel, ha úgy hozta bevett még egy bilagitot, miután elvégezte szükségét. Ilyenkor sokáig álmatlanul forgolódott a sötét szobában, és a távoli fényeket figyelte, melyek Pesterzsébet felé messze világítottak, vagy az éjjel rikoltozó cigányokat hallgatta, ahogy szidalmazzák egymást, míg elvonulnak a tizedik emelet ablaka alatt. Ekkorra a vegyi anyag gyár dohogása már megszűnt és a családi házak felől már nem gomolygott a füst, így ki tudta szellőztetni az áporodott másfél szobát.
Ám most csak értetlenül nézett maga elé.
Nem a jól ismert ágyban és szobában volt, igazából azt sem értette, hogy került ide.
„Biztos álmodom”- lamentált,” de majd felébredek, ha a ferde orrsövényemen át már nem kapok elég levegőt.. vagy a tüdőm megtelik a leszivárgó váladékkal”
„Egyenlőre kikászálódom ebből a lélekvesztőből”- határozott és ahogy körülnézett,viaszfehér arccal konstatálta, hogy a semmiben úszik, távolabb is csak riasztó, csillagtalan sötétet tapasztalt.
Már fel se vette, hogy derékig ül abban a szutyokban, amit még a világból hozott és a léken át a csónakba szivárgott.
A part hasonlóképp semmilyen további útjelzővel sem rendelkezett, csupán az oszlopot és környékét világította meg egy standard (Hofekás?) utcai lámpatest. Gyér szűrt fénye egy külvárosi mellékutcára emlékeztetett, mely hatalmas térbe futva elveszett az éjszakában.
„És most?” Kiszállva teátrális mozdulatokat téve körbefordult a betonon ”Miért vagyok itt? Hogyan tovább?” Mókásnak találta a helyzetet, ugyanakkor végtelenül szomorúnak is.
Valahogy hihetetlennek tűnt az egész. A valóságelemek keveredése az álombeliekével egyértelműen arra utalt, hogy nincs ébren, ugyanakkor nagyon is valóságosnak tetszett, jól ismert helyet formált a lepukkant utcakép. Ezzel együtt szomorúság töltötte el azon gondolkodva, hogy ilyen lehet a vég. Nincs glóriás angyali sereg, nem fogadja semmilyen ítélőszék, hanem itt dekkol egy Isten háta mögötti helyen.
Ezek a körülmények pedig igen elgondolkodtatók.
„A cselekvés az egyetlen helyes lépés, mely kimozdít a várakozás állapotából. Mit veszthetek? Ha álom, véget ér, ha valóság, folytatódik.. Az kapcsoló ott..Lesz, ami lesz..”-gondolta. A kapcsoló elfordult.
A végtelen egy egészen apró pontba sűrűsödött.
Vakító fehér fény öntött el mindent.
Szerelmes hang hívta a túlpartról.
A neuronok utolsót lobbantak.
Véget ért az idő és megkezdődött az új időszámítás.
Elhagyta az általa képviselt univerzumot.
A világ, melyben biztonságban érezte magát, mely otthont adott álmainak, nem létezett többé.
Vele együtt megszűntek a törvényszerűségek, a szabályok és a környezet, a kapcsolatok és az érzések, melyben mindezek értelmet nyertek.
Egyedül és végtelenül magányosan lebegett egy csónakban, melyre szláv és ónémet gót betűkkel ez volt írva: életem. A csónak léket kapott. Gyerekkora óta süllyedt. Kitört evezőlapátok nélkül céltalanul sodródott, de lassan ki is kellett szállni belőle, mert az többé nem biztosította a létezés kereteit. Egyébként sem volt miért tovább haladni és nem volt miért megérkezni bárhová.
A kitágult és szűkülésre váró világegyetemi tér elgyöngült, feszültsége beavatkozásra várt. A finom pókhálószerű erővonalak elszakadtak és májusi szélbe úszó pántlikákként eleresztették az anyagot, mely továbbiakban a lendületére bízva úgy maradt, a lendület azonban szintén kimerült.
A holtpont fordulóköre beláthatatlannak tetszett, mint egy szürke repülőgép leszállópálya vége, mely az esős szombat délutáni látóhatárba veszett.
Pedig a vég kétségtelenül elérkezett, de az új kezdet váratott magára.
Az ennek meghatározásához szükséges kezdeti feltételek viszont még hiányoztak.
Távolabb, egy oszlopon egy ipari kapcsolószekrény függött, négy csavarja közül három kihullott, így ferdén lógva mutatta a két állást: nullát és az egyet. A robosztus kapcsoló pirossal megjelölt vége a „nulla” felé mutatott. Az „egy” mellé valaki durva ácsceruzás írással odafirkantotta, hogy „újraindítás”. A szürke műanyagon megcsúszó grafit alig olvasható volt.
„Valami volt a teában? Mit ittam?” morfondírozott F., Bár az utóbbi időben tényleg adódtak furcsa álmai, ezeket a késői és kiadós vacsora számlájára írta és éjjel, ha úgy hozta bevett még egy bilagitot, miután elvégezte szükségét. Ilyenkor sokáig álmatlanul forgolódott a sötét szobában, és a távoli fényeket figyelte, melyek Pesterzsébet felé messze világítottak, vagy az éjjel rikoltozó cigányokat hallgatta, ahogy szidalmazzák egymást, míg elvonulnak a tizedik emelet ablaka alatt. Ekkorra a vegyi anyag gyár dohogása már megszűnt és a családi házak felől már nem gomolygott a füst, így ki tudta szellőztetni az áporodott másfél szobát.
Ám most csak értetlenül nézett maga elé.
Nem a jól ismert ágyban és szobában volt, igazából azt sem értette, hogy került ide.
„Biztos álmodom”- lamentált,” de majd felébredek, ha a ferde orrsövényemen át már nem kapok elég levegőt.. vagy a tüdőm megtelik a leszivárgó váladékkal”
„Egyenlőre kikászálódom ebből a lélekvesztőből”- határozott és ahogy körülnézett,viaszfehér arccal konstatálta, hogy a semmiben úszik, távolabb is csak riasztó, csillagtalan sötétet tapasztalt.
Már fel se vette, hogy derékig ül abban a szutyokban, amit még a világból hozott és a léken át a csónakba szivárgott.
A part hasonlóképp semmilyen további útjelzővel sem rendelkezett, csupán az oszlopot és környékét világította meg egy standard (Hofekás?) utcai lámpatest. Gyér szűrt fénye egy külvárosi mellékutcára emlékeztetett, mely hatalmas térbe futva elveszett az éjszakában.
„És most?” Kiszállva teátrális mozdulatokat téve körbefordult a betonon ”Miért vagyok itt? Hogyan tovább?” Mókásnak találta a helyzetet, ugyanakkor végtelenül szomorúnak is.
Valahogy hihetetlennek tűnt az egész. A valóságelemek keveredése az álombeliekével egyértelműen arra utalt, hogy nincs ébren, ugyanakkor nagyon is valóságosnak tetszett, jól ismert helyet formált a lepukkant utcakép. Ezzel együtt szomorúság töltötte el azon gondolkodva, hogy ilyen lehet a vég. Nincs glóriás angyali sereg, nem fogadja semmilyen ítélőszék, hanem itt dekkol egy Isten háta mögötti helyen.
Ezek a körülmények pedig igen elgondolkodtatók.
„A cselekvés az egyetlen helyes lépés, mely kimozdít a várakozás állapotából. Mit veszthetek? Ha álom, véget ér, ha valóság, folytatódik.. Az kapcsoló ott..Lesz, ami lesz..”-gondolta. A kapcsoló elfordult.
A végtelen egy egészen apró pontba sűrűsödött.
Vakító fehér fény öntött el mindent.
Szerelmes hang hívta a túlpartról.
A neuronok utolsót lobbantak.
Véget ért az idő és megkezdődött az új időszámítás.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)