Hogyan is lehetne feledni
szép alakját, szeme színét?
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon - s költöző gólya kelepli
nevét, mely szívembe égett -
morzsolván növényi véget
magamnak újra gondolom.
Pedig kalásza elszéledt,
lassan kopott színné lett
Szürkére szitált esőcseppek…
Még emlékén tűnődöm:
hajába már biztos beléfont
az idő szálaival. Ősz jön.
Árnyaink elmúlás felé mennek.
Forrása csobolyóján csecsre
bukó szomjas csecsemőt
kínált tejjel, s szerelemmel.
Imhol, vár immár a temető,
fejfán repül a nyári fecske.
Szerelmeink, pedig mint dúltak
erdős avaron, liget-pázsiton
a mezítelenség forró gyöngyein!
Karjaink, lábunk tekergő piton,
tűzzel égett a csók, s újabb gyulladt…
És sötét kábulatba estünk,
cirógatva haltak el becéző,
sejtelmes, vad gyönyör-ízű szavak-
zihálva pirul a mesélő,
ha rágondol, mit művelt a testünk.
Hogyan is lehetne feledni
Szép alakját, szeme színét!
Mikor érett folyóját csodáltam,
amint a Nap tekinte szét
a tájon, úgy fogom szeretni.
2005
