Picurka-versek X. -- Párhuzamos levelek

Nézem a naptárat, milyen lassan vonssza

Hetekké gyűlik a napnyi csorgó idő
Ősz hajszálak hullnak elkönyökölt csontra
Vastagszik a derék, s fáj, ha mozdul csípő

Hosszú volt, gyermekem, itt e három év
Hiányodba fáradt merengő gondolat
Hogy hallanék felőled egy szót, várom még
Dőreségem fölött szárny't halál bontogat

Már sokszor küldtem Nektek, kedves Szüleim
Üzenetem a galambbal vissza-visszatért
Írtam, növögetek, s jól vagyok e szerint
Istennek Hárfása lettem, mert arra kért

A felhők világa, gyönyörű és örök
Mint más gyerekeknek, szárnyam nőtt nekem is
Tekintgetve lentre felétek kőrözök
S mintha látnám néha, hogy integetve hívsz…

Nem láthatlak, tudom, de hívlak, egyre-egyre
Múltnak mécsesében a tűz már kialudt
Ablakom homályán fel-feltekintgetve
Föld-fogolyként várok, s fázom itt cudarul

Pedig nyár van; mesélhetnél, Veled mi lehet?
Felhők szélén ülsz-e társaiddal játszva
Vagy angyalszárnyaiddal hasítod az eget?
S gondolsz-e még gyakran az édesanyádra?

Szomorúság lep, ha Távol-Földre nézek
Elsimítanám a borút jó apámban
Hiányzik dalotok, óvó ölelés’tek
Mikor nevettetek, ahogy rúgkapáltam

És én édes-mamám, hogyha szíved dobban
Megrezdül a tavon egy szál pici rózsa
Mert a szereteted mindenütt ott van
Hajnalonként érint könnybe mártott csókja

Kicsiny szál lenyúlik a végtelen mennyből
Emlékedre, Csöppünk, rákapaszkodunk
S nem jönnek -csak érzések- a szavak egyből
De reméljük ott fenn jól vagy, s csókolunk

A naptárat nézem Tőled távolodva
Újholdra teli jő, évre csöndes évek
Így lett, így akarták, visz a folyó sodra
S majd, ha úgy akarják anyával Hozzád térek