Levél otthonra

Hol Váli-víz ered, onnan jön világom,
ott van otthonom, a vadregényes Válon.

Az ifjúságom magva ott vert gyökeret,
csudákat kutatva ott lehettem gyerek.

Nagyszüleim tája már másé, idegen,
de ősöm présháza megvan Öreg-hegyen.

Mesélhetnék mennyit, a nyár milyen jó ott,
múlt kútjába lendít, mikor oly bolondok,

s szabad lelkek voltunk, tengeri-táblák közt
kalandozva pont úgy, mint szél hajt virág-szöszt.

Emlékezni jöttem, csak egy pillanatra,
múltam már mögöttem, őrzi szív lakatja.

Levelem otthonra szálljon nagyszülőkhöz,
kertjük minden bokra felett angyal köröz.

 

Szerelmek kiseposz

Szerelmek határozzák
meg ezt a világot,
nem veszik, nem osztják,
mégis terjed, látod?

Szerelmek miatt hisznek
csábító csibésznek.
Valódi a díszlet,
de néha színészet.

Szerelmek tartják össze,
ami rég szétesett,
ez a malter közte,
s mi mind csak részegek.

Szerelmek indítanak
bűnös háborúkba,
elég egy nőalak,
hogy tévedjek újra.

Szerelmeket adnak el
szűzies ribancok,
csacsogják, kis haver..!,
aztán kapsz jó francot.

Szerelmek, úgy kelletek
éhező lelkünknek:
mert forró lehetek
jeges magányt szüntet!

Szerelmek krónikája
számunkra a minta,
fejtenénk hiába:
a mindenség titka.

Szerelmek, szív hídjai
míg elér az este,
legyetek nyitva, ím,
sírig, végezetre!

Szép napok álma

Szikkad a tó.
Élni való
szép napok álma
úgy tova tűnt,
mint odakünn
nyár koronája.

Úszik a kócsag
ring csak a csónak
nem leli párját.
Mit hoz a holnap,
festik a tollak,
bontja a szárnyát.

Szomjas a Hold,
míg vele volt
egy kicsi gyermek,
tudnia kell,
hogy felemelt,
s hívta Szerelmet.

Bár kiabálja,
néma a szája,
nem leli párját,
sírna, hiába,
elnyeli párna
hajnali vágyát.

Nincs meg a szó,
sírni de jó,
rajzol az ördög.
Vége a napnak,
újra szabad vagy
s jő a csütörtök.

Kelt: egy szerdán, choriambusban

Ha félsz

Ha félsz, akkor félsz nagyon:
nem számít, milyen hideg
van azon a hajnalon,
mert éles, szilánkos a dér,
megsebez, szívedig ér.

Ha fáj, őrjít a fájdalom,
több, mint elviselni lehet,
csak jön, sötétség átka von,
amíg eszméletlen alél,
zsigeredből kifut a vér.

Ha gyűl, meggyűlik színig,
mint emésztő borzalmak,
melyek szívedet feszítik.
Mélyből tör fel keserv,
és az ész nem, nem felejt!

Ha a lét íly rettent vadon,
értelmetlen a tovább,
gondolat nem jár holnapon.
A lélek csöndes csatatér,
juss nem mondott szavakért.

Utószó - elégia

Már mindegy
mi volt, mi lesz velem,
mi szép marad utánam,
azt lássa gyermekem,
minden más az
enyészeté legyen!

Próbáltam úgy tenni,
de nem voltam jó,
menteném magam, minek?
Legyűrt e baráttalan való,
s e rét-virág senkinek
többé nem lesz látható.

Elmondtam, mit
Teremtőm bennem adhatott,
talán kevés és sekély
volt a szó, vagy mint vakok,
csak úgy jártak köztetek,
tollamból jött mondatok.

Talán, mint ember
is megmutattam arcom,
kétségek, s szégyen között,
e lét-csatában megvívva harcom:
egyszerű képet láttál,
busa fejet egy paraszton.

Keserv gyűlt, kebel
nem tudta mindezt bírni.
Reménylem, éreztek,
s olvasva itt vagytok mind ti,
hogy értsétek, mit
értetek le kellett írni.

Nem kötekszem,
talán lehetne másképp,
elsőre elnagyolt lett
e kusza íráskép,
nem öltem munkát bele,
csakhogy szívem lássék.

Ítéletedre várok.
Megsúgod, szavaid készek,
nem érdekelnek engem
más olcsó ítészek,
oly köved legyek, melyen
alapszik az építészet!

Mert menni kell egyszer,
s mi szép marad utánam,
azt lássátok velem:
ez volna puszta vágyam,
enyészeté legyen,
mit bolondul csináltam!