Ígéret

Egyszer rég azt mondtad: vége van a rossznak,
Az elpazarolt évekért, melyet okoztak
Naiv csillagszemek fognak kárpótolni,
Hogyha rájuk nézel, s hagyod őket szólni

Rád függesztve kíváncsi gyermek-tekintetük
Csodás örömteli élet vár rád velük:
Megnyitom és be nem zárom szívük neked
Mint sudár jegenyék állnak előttetek

Örökségem kincsét, mit rajzolt tiszta szód,
Eldobtam magamtól, véle mind a jót,
Mi elválasztja tőlem az élet hangjait,
Ápolgatva sírom elszáradt hantjait

Kicsinyeim várnak - még türelmesen -: szépek,
De elszállnak hamar a hangos gyermekévek
S megtört szemű kamasz néz rám holnap, reggel
Pillantását eztán mindig hordoznom kell

Valahol...

Őszintén szólok, neked, világnak
Mint kiben elcsitultak a vágyak
Csendben itt ülök most, pihen kezem
Merengek, túl a billentyűzeten

Valami ősibb felé fordulva
Egyszerű szavakat tanulva
Színek és formák között csak sejtem
Úszik valahol tétova lelkem...

versekre versek - I.

Betakar, mint szitáló köd az idő
Ez lesz már ezután: múltam a jövő
Miért van, mondd, a szív miért oly bolond
Eltűrve törli le a könnyet, s borong
Ha nem lobban viszont az a tűz
Mégis zászlót emel, s oromzatra tűz

Nem vár, de szeret, s örökké remél
Talán eljön, hiszen valahol még él…
Bár tudja, s egykor megharcolt már érte
Nem követelt és szívét nem kérte
Egy perc és az emlék megint elcsitul
Az idő kútjába újra visszahull



Fata Morgana: Csöndben szeretlek c. versére

 

Bogárka

Éjnek angyalszárnya, túl a dombokon
Bársony párnán pihent csillagok között
Körülötte csend volt, nyugodt alkonyon
Nem zavarva álmát, bogár költözött

Halkan fúrva korhadt fába kis fejét
Odvába épülő piciny rejtekének
Elnyelte a moha ártatlan neszét
Mikor feljöttek a hajnali fények

Ő akkor szundított el pirkadatkor
Szelíden zümmögve, fűszálra hajtva
Ízelt lábacskáit úgy reggel hatkor
A szellő kezével lágyan betakarta

A gyerekek

Megint őket hallom, mert itt csivitel szüntelen
Mindenre kíváncsi kis csapatuk a lábaink alatt
- Apa, csak még egy mesét mondj el nekem!
Szólnék, hogy megálljon, de már el is szaladt

Folyton éhes, s ha nem, hát majd’ szomjan hal
- Nem vagyok már dedó! - arcát láz hevíti
Vihar készül, látom, rettenetes vihar
Csípőjén kis kezét dacosan feszíti

Csöpp kis szája görbül, csak úgy próbaképpen
De a szeme sarkából azért engem néz
Mi ez, ha nem színház, mondják kérem szépen?
Pontosan lemérve, mikor kenhető és kész

Mondhatok neki már, amit csak akarok
Tudja Ő is, hogyne tudná, kemény játszma
Mert a vajas kenyér bizony én vagyok
Megtanulta már a csibész, hogyan győzzön játszva

Hirtelen felbukkanó sűrű könnypatakok...
Oly keservesen sír, hogy elhiggyem: tényleg
S mikor kicsit megrémülve odahagyok
Csapot-papot, nos mást mutatnak a tények

Mint zápor szárad fel egy pillanat alatt
Megdöbbentő, nem is értem: már mosolyog
És belefeledkezve tovább szalad
Meg se nézve, amit vigaszképpen hozok

Velük én is gyermekké változom ilyenkor
Ki térdre rogyva ló is egyben alattuk
Csodás varázslat környékez este nyolckor
Holnap értük húzom az igát - én, az apjuk

Csóktolvaj

Csak egy ici-pici csókra vágyom Tőled
Miért lopnék többet ma még Belőled
Annál, amit amúgy is szívesen adsz
Anélkül, hogy Tőlem félve elszaladsz

Holnap úgy is Te fogsz odajönni hozzám
Kérlelni az ajkam csókomért a szám
S nem leszek bolond, hogy vissza ne adjam
Hiszen Tőled is csak kölcsönbe loptam

Csalogató csali csibész csókom íze
Ott marad ajkadon, piros rúzs a színe
Nem felejtem Rajtad, Ó ne félj, sokáig
Csak míg bomló hajad lehull a vállig

Ha elhozod, ha nem: visszajövök érte
Egy hang azt súgta biztatva ígérte,
Szívem hölgye csókot nékem lopva ad
Mert adósom ebben nem szívesen marad

Vigaszul

Vigaszul küldöm, ha nehéz percek jönnek,
Peregnek, s folynak, arcodon a könnyek:
És úgy érzed, hogy szavad nincs, ki értse
Ha nagyon fáj és nem múlik el mégse

Rád gondolok, s szívem rejtekében
Mint ázott kismadárnak menedéke, fészke
Leszek Neked mosoly, mi láthatatlan ölel
Míg felzihál kettős sóhajod, egészen közel

S megnyugszol vállamon, átadod terheid
Nem is kell a szó, egy pillantás is segít
Már átragyog sugarad, nem reszket úgy kezed
Nedves lett nekem is: együtt sírtam Veled


2004 03.16 (átdolg.)

Letészem a lantot

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
Egyedül marad a papír és az irka
Megőrizve múltként, és magába szívva

Utolsó reményem, végső kiáltásom
Ecsetjét siratja így a fakó vászon
Kiömlött tintáját a felborult üvegcse
Elveszett kedvesét az egynyári fecske

Holnap nélkülem megy tovább a villamos
Csendes eső könnye egy arcot sárba mos
Elborítja szívem a néma áradás
Hiányom nem tölti be többé senki más

Letészem a lantot, megpihen az álmom
Többé nem jő reggel, hogy ereje átjárjon
De a játszótéren susognak a fák
Hallgatva a hinták gyermekzsivaját

Kismadár

Emlékszem, tavasz volt, futottunk egy réten
Az élet hajnalán álmodva kéz a kézben
Nem üldöztek ebek, húsom tépni készek
Nem gyötörtek türelmetlen sorskérdések

Hosszú volt az út eddig, végre megjöttem
Harmincezer letűnt nap van már mögöttem
Nem kérded, mi lelt most, könnyem miért pereg
Hisz itt vagyok előtted, de nem lehetek veled

Pedig csokrot hoztam: hét szál sárga rózsát
Meg sem nézed, milyen szépen nyitja szirmát
Ágyad fölé teszem, hadd kapjon harmatot
Elszárad, tudom, mert mindig otthagyod

Nem haragszom, miért nem kínálsz hellyel
Nem is bírnék ülni, nézlek, míg a nap kel
Szótlan fekszel, arcodra mély homály vetül
Nem látod a kismadarat, pedig fejfád felett repül