a dermedt pára kövezetre hűlt.
Tetszhalott a lég-rezgetett faág,
jégbe fagyott, megállt minden belül.
Szép folyóim útja most eltorlaszolva,
erőtlen szüremlik kristályain át,
de már a holnap lüktet fényben dalolva,
lágyítva a pendülő üvegharmóniát.
Elég lehelnem, s olvadt patak szalad,
lecseppenő kis életekké gyűlve,
hártyán lyukat ütve a párkány alatt
napmeleget lop a jégszíven belülre.
Igen, holnap szorítása egyre gyengül,
elsimulnak a tükörbe metszett karcok,
csikorgó pengéi helyett nemsokára
tavasz csodálja a hullámzó leányarcot.
Csobbanásokban emléke sem marad,
szertelen elvágtat, mint ki legyőzte...;
Majd. Igen, majd így lesz, de addig várok,
tél ölén, vén diók során időzve.
2015. 01. 01.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése