Sirokkó

Az elmulasztott tercek törékeny dallamán

Billegnek szórakozottan, tétlen ujjaim;
Monszun nyomta várás, hogy jöjjön a sirokkó.

Olyan párásan feszült e révedt nyugalom,
Fáradt a játékhoz, s dolgok végét kikutatni,
Még nem kínoz mélyig, gyöngéden gyötör.

Keletig nyújtózik tehetetlen, lusta árnya,
Benne van a teher, ólommadár-szárnyra lapul,
Redőkbe hajtva halmozódik a forró sivatag.

Mennyi kötött út, másként nem tehető muszáj!
Lehunyt szemekre tompán hulló villanás,
Lehetetlent megkísérteni sem vágyó kudarc.

Mennyi élni restség, s hazugságba bújva
Ott virít éktelen a szégyen-gazként kinőtt
Gyalázatos, bárgyú, rózsás hús-növény!

Napkemence olvaszt, hevével melenget,
Nem takarnak langyos szellő-szalagok.
A test kövér gyöngycseppeket izzad, áll a lég.

Békés e part, szó ellen a csönd árnyékot ad,
Délibábos, képzelt tengerre száll a gondolat,
Érzelem mos partra egy-egy bomló hulla-tagot.

Kívánom a szelet, hogy jöjjön a sirokkó!
Rőt homokszemcsék feléledő tánca
Arcomba vágjon keményen, zuhogjon tegnapot!

Idézze eszembe a tőlem ellökött keserűt,
S lábamhoz csendesülve halkan dúdolja ismét
Az elmulasztott tercek törékeny dallamát!