2019. május 19., vasárnap

Versfolyam - Hazajött a vándor

Évek teltek újra, s hazajött a vándor,
elfogytak az álmok, a színek és a holnap,
partra ülve fürkész úszó égi tábort,
sűrű nádas fölé ősz füzek hajolnak.

Egyszer volt egy dallam, édes és szédítő,
hangjaiba belé reszketett a szívem,
egyek voltunk ketten: szerelmes férfi-nő,
hullámok színén úsztunk habos gyöngy-vízen.

Tóba fúlt a patak, s elszálltak remények,
halott, kietlen lett az éltető föld
és mégis kedves, visszajöttem érted
veled hallgatni; öled békés öböl

Folyamunk időtlen, játékkal van teli,
mi tudjuk titkát, hogy híd alatt surranó
kis csónakunkat melyik parthoz kötheti
fonódó ujjunk, ha folyamunk árad, óh!

Évek várják ismét, itt marad a vándor,
míg álmokat, színeket, holnapot megleli,
addig partra ülve fürkész úszó égi tábort,
s hogy hullámzik a mezőn a hajas tengeri...

2019. május 15., szerda

A vízparton, újra ott

Te még tudod,
milyen volt a sodrás
a mélybe húzó örvény,
sötét és hirtelen,
mikor szavunkat
vágyak szaggatták belőlünk:
élet volt, kezdet, s vég,
s közöttük szerelem!

Te még ott voltál
a viharzó parton velem.
Színes ábrándokba csókolt
veszélyes perceink
szikra -parázsként szálltak
tábortűz körül
és az éjjel mézíze
lelkeinkbe sóhajtva lehellt

Te még emlékszel
a partra, hol elárvult hitek
ketté nyílt víz felett
szűkölve haldokoltak,
s nem vártunk több
könnyes, páros holnapot
vesztegelve sárga,
csorgó csillagfényben

Te még ma is
őrzöd talán az egykor
féltve táplált lángot,
amit szelek téptek,
s oltották óceánok,
mit felvittél magas,
hófödte bércre,
múltunkat eképp megkísértve

Te még tudod,
hogy ma is várlak?
Emléked szaggatva
ma is húz az örvény;
tiszta szemed fénye
az enyémben megpihen,
s az álomból kitörvén
újra ott vagy a viharzó parton velem

2019.05.15.





2019. május 12., vasárnap

Felvert erdő ölén

Meghalunk mi mind,
s odalesznek dolgos
álmodozva megélt,
s rideg hétköznapjaink.

Felvert erdő ölén
zúg, zúg, s csendesül
a morajló lomblevél.
Belül madár rikolt.

Utolsó fellángolás.
Aztán kihuny az értelem.
Leltárt készíteni
nem ér rá jövőre.

Ma szólok, ma még józanul,
a világ oly éles,
és mélyzöld ma nekem.
Szavak jönnek szótlanul.

A tűnődő ablakszemek
most engem figyelnek.
Elfáradt kétségek közt
oly éber, s tiszta agy

nem szemlél, s méreget,
csak tudja várva némán
az elkövetkezendő,
az elkerülhetetlen végzetet.

De mondd csak mit remélsz,
miben hittél mióta
felnőve küzdöttél,
s mikor menni kell

lesz-e számvetés?
Mikor szerelmed, drága
élted itt hagyod, vajon
valakit érdekelni fog, hogy

meghalunk mi mind,
s odalesznek dolgos
álmodozva megélt,
s rideg hétköznapjaink?

2019. 05. 12.