Térj be otthonomba, elfáradtál, vándor!
Látod? Itt a parázs békés csöndben izzik,
Sercen rajt’ hasáb, s a tűz Néked világol.
Tölgyasztalon étel gőzölögve, színig.
Eléd jő leányom: fehér blúza villan,
Tiszta vizet ringat az áttetsző kancsó,
Kezében szép tálcán, kristálypohár csillan
Kicsi üvegcsében fűszer, s ha kell, van só…
Nézd meg arcát: kedves, s hogy merít fazékból,
A gyönge húslevesben kövér cseppek úsznak,
Kalácsnak is készít helyet: szőttest széttol,
S ládába rejt hamar, kézzel törve úgy ad,
Angyalnak hihetnéd, kísérő tekinteted
Ottfeledve rajta, nem bánom, hisz oly szép
Később visszatér, most csillapítsd éhedet
Áhítattal megfog – látom- a falon egy kép.
Szoba homályából illó ódon szagok:
Az öreg is ott ül, pipafüstjét érzed
Százéves, szúette hallgatag bútorok
Mesélni kezdenek, ha merően nézed.
Merítsd kanaladat, jó helyen vagy, vándor
Kinn a háznak őre másra csahol most már,
Ágyat vet a szükség pár marék szalmából
Álmod öleljen át, a felejtő, ki ott vár…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése