Etűd nyolc billentyűre

Most annyi édes szó van bennem,
nem számolt kacska zönge hajtás,
vágni való vétlen kedves vadvirány,
hogy porzóként szállna szélben nevetve,
s megtalálna, hogyha engednéd, talán…

Most virágzik az alma, meggy, a szilva,
forr, érik a tavasz minden titkolt heve,
a nedv a testben vágyva úgy szüremlik
láthatatlan’ buzog éhes méhet várva,
Nap felé bodorul a szerelmes akác levele.

Most játszik etűdöt a szív nyolc billentyűje,
muzsikál, zsong millió repedni kész
versikémmel teli lüktető véredény,
s nem bír szép keretben megmaradni
a vadrózsákba oltott felfeslő remény!

Most ér megállómhoz kék buszod,
s míg az utasok felett elrévedezel,
pillantásod keresem póznának dőlve,
s nem rohanok, mint szeretnék előre
peronon utánad..., mint mindig, ha látlak.

… most szól,… előre,… rohannék mindig utánad…
a peronon, ha látlak… vágyott pillantásod…
… zsong, muzsikál a szív billentyűje…
tavasz szüremlik át zsongó etűdbe…
… rózsákba oltott vad remény… nem bír megmaradni..

Most annyi édes szó van bennem,
nem számolt kacska zönge hajtás,
vágni való vétlen kedves vadvirány,
hogy porzóként szállna szélben nevetve,
s megtalálna, hogyha engednéd, talán…

Kicsi lányom

Hát elhagytál Te is…!
Pedig hogy dédelgettelek
szívem aranyrojtú, veres bársonyán!
Elröppentél, mint madártollú vágy,
Színes, cseperedő, egyszeri nyár-csodám.

Elébb ölemben ültél
és nagyokat kacagva
szemezgettél egy gyümölcsös tálból velem,
majd hátamra ugrottál, hogy
szobáról-szobára nyargaljunk hirtelen.

S hozzám is bújtál,
mikor bújni támadt kedved,
s nem mondtad akkor, óh, hogy nem szeretlek!
Csak pihentél szív-veréseinken,
nyálcsöppöd itt maradt az ingen helyetted.

Fájnak most a szavak,
s nélküled lett csendek
emésztenek a fal túloldalán.
Hiányodba sebesülten lüktet a vér,
és nincs más, aki gyógyírt rakhatna rám.

Kincsem, szép virágom,
kiszakadtál belőlem,
mint párnából szakítják a bélést-
hitvány huzat módján félredobva,
s nem folytathatjuk többé az édes mesélést.

Eltört az idő-mécses,
nem lesznek holnapok,
mikor arcocskádra féltő csókot lehel,
s hangod, mint részegítő muzsikát issza:
apádat ne így lásd, hogy sírva enged el!


*

Semmi baj, kicsi lány:
a méz íze elmúlik hamar,
ne szánj, majd megszokom.
Csöndes alázatára hív, s feledni álmot
a világ megtanít, elég egypár pofon…

Hazajöttem

Hazajöttem, futni nem akarok tovább.
Megkóborolt évszázadok vannak
Összegyűrt, elrothadt szókkal zsebemben,
Vért köpve görnyedek ellen a tavasznak.

Hazajöttem, aludni. Elszakadt a film,
Sarokba vetve szunnyad az élet vágta seb,
Szívemen csönd, "máma már nem hasad tovább"
A jó cukor, s a villamos közt szendereg.

Hazajöttem, tudni, itthon vagyok, elég
Lepelt borít rám a vigyázó éjjel
S inaimban csitul, szűnik a rugdalás,
Belül nem béke, csak fáradság árad széjjel.

Hazajöttem, csukni, csak becsukni szemem,
Elringatózni vágyom egy időtlen tengeren,
Csodákkal színes rajzolt képregényben
S csak hallgatni, lebegni a vízben csendesen…

Utoljára

Ha az egek nekünk utoljára nyílnak
És mi reánk egyszer végső jelet írnak
Angyalszárnyú csendes hófehér kezek,

Rajtam leszel kincsem, szerelmem, Te illat,
Utoljára kezem Érted nyújtom, s hívlak,
S megőrizlek Téged, mint egy gyöngyszemet.

Ha az a tűz, amit vágy-reszketve gyújtok,
Melyet nagy viharok soha el nem fújtok,
Utolszor lobbantja fel hunyó nyelveit:

Ott leszel, és akkor csak Te hozzád bújok,
Ha elmúlsz is te Minden: ajkaidba hullok
És együtt hallgatjuk majd a lélek csendjeit...

Csend dala

Parttalan dalolva,
Jó, hogy itt van újra
Vár a néma csend

Nézi, egyre nézi,
Csak szívével kérdi,
Vajon mit jelent?

Szavak tarka árnya
Nem érti, csak látja
Lüktet felszínen

Oly jó lenne köztük
Arcunkat fürösztenünk
Eljátszva, igen

Mint harmatos réten
Simogató fényben
Szépen fürdenek

Szirmaikkal intve
Lelkeikkel szinte
Kis rózsa fejek

Egymáshoz hajolva
Boldogan dúdolva
Titkos dallamuk

Áramlik közöttük
Csillám por szülöttük,
Néma ős szavuk