Tapogatva a sötétben ráncos-szép kezed
Alaktalan mosolyodra emlékszem még jól
Mely a Háló szövedékén csalfán áthatolt
Tarka lepkeként libegve, hadd higyjék, céltalan
Talán bíztál remélve: eljön, kinek célja van
A várt boldogság egyre késett, szomjad nem csitult
Távolt kémlelted őrizve, míg a nyár őszbe hullt
Megszoktad, mit elődbe tettek, hangtalanul sírva
Elfogadtad, hogy a sorsod könyve így lett megírva
És évek teltek el hiába, reményed megfakult
Jövőd leláncolva várta, hogy felfakadjon a múlt
De lám a mégis sziklájára egy napon kiléptél
A háborgó, konok vízzel bátran szembenéztél
Leülve, s a hajdani nyarat átélve újra
Fodrozódó tajtékait sokáig bámulva
S a változatlan horizonton ím, egy picinyke pont
Haladva ég és víz között lélekvesztőn bolyong
Játékszere a roppant térnek az elemek színpadán
Még bizonytalan további útja, de a talán már talán
Te már észrevetted a vitorlást, ki legyőzve a vihart
Sós széllel dacolva, mind jobban feléd tart
Vajon eljön-e a perc, hol a képzelet való partot ér
Kérdések közt hánykolódva a hajó is nyugodni tér?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése