Eredet

A víz. Az első.
Úgy lüktet rajtam át
időtlen dallama,
mint az élet írja dalát
és a mindenség maga,
mely a mélyből
pulzálva válaszol.
Itt voltam, itt, ahol
halraj úszik
sűrű sáson át
imbolygó kék ég fele,
nyílként szédülve el,
mintha hívná végzete,
pattanva, mint a húr,
s lélekkel telve
melyet belé
az Isten lehell.

A lég. Második.
Átélni új elegy.
Borzasztó ritka féle,
mint az égen,
első éjen,
a vértelen,
nagy sötétben
keskeny sarló-Hold
derengő fénye.
Aztán hozzászoktunk.
Bódító fulladás
kísérte
ólmos léptünk.
Testünk súlyos lett,
míg partra értünk.
Megálltunk visszanézni,
ki nem volt ott,
úgyse érti.

A föld. Harmadik.
Lábalni oly kemény,
de homokpartja,
mint édes költemény:
emlék tegnap, s most között.
Oly száraz, s mégis
esővel öntözött.
Felállni nehéz reája.
Bizonytalan a fej,
szédül magasban.
Egyensúly? Oh, csak lassan!
Mennyi-mennyi
éhes állat,
kövek közt
rám vadásznak,
vér pereg és ín szakad,
minden zsákmány szalad.
Itt vagyunk hát végre,
ha fúj, fázunk a szélbe’,
Nap szí, és mennydörög.
Nem véd a tenger,
mely mély, s örök.
Angyalok vigyáznak,
fiaink fára másznak,
s elménkbe búvva
ott tanyáznak
gonosz kis ördögök.