Hozzád kiáltok

Megint nem ment le egy falat sem

Hiába unszoltak könyörögve
Udvarias „köszönöm” és „nem”

Elfogysz, drága gyermekem,
Ahogy újholdra sarlóvá lesz,
S kis arcodra néma félelem feszül

Vagdalnak kurta, kemény szavaid
Nem szerettél, nem törődtél velem
Idegen lettél, távoli, halott

S megemészt valami titkos
Megnevezhetetlen gyilkos bánat,
Csontodba fészkelő, sápadt kór

Alig vagy itt, messziről rebbennek
Árnyékos, gyönyörű hosszú pilláid
S ha kérdik, már nem tiltakozol

Nem jő álom, s újhold nem telít
Sovánnyá asztak reménytelen napok
Reggelre kihűl csendes párnád

Könyv volt a kezedben, útikalauz
Félek, s nem tudom, melyik lesz a nap, mikor
Lelked végre tested fogságából kitör…



16 éves voltál és 41 kg, amikor e sorokat írtam,
és nem tudtam, hogy van-e visszaút a kórházi ágyról,
vagy elragad ez az értelmetlen csapda, melynek neve:
anorexia-nervosa