In memoriam

Szerelem óráin időzök
ismét, mint sokszor oly sokat,
Hölgyeim, régi mesehősök,
emlékük szárnyat bontogat.

Odavesztek mindahányan
az értük gyújtott tűzben,
velük én is égni kívántam,
s őket óvatlan elűztem.

A láng engem mar meg ma,
jól tudom, lelkem vétkezett,
üszkös jelet írt tegnapba,
emlékük romlatlan ékezet.

Nevük, ha ajkamra téved,
nem félek őket kimondani,
együtt kóstoltunk édes mézet,
s boldog volt együtt játszani!

Szerettem volna szépen írni,
tollal tisztelgem feléjük:
szívük annyi csalódást bírt ki,
s hiányuk bennem olyan mély űr!

Romjainkon ma is friss a virág,
Illatuk bódít, mint az ózon,
szeressetek, míg megtart e világ,
Tiétek legyen múló csókom!

Picurka-versek XVIII. -– évek

Mióta is? Már nem tudom,
mert elfáradtam számolni a
nélküled-éveket..

Az emlék elmosódik lassan,
szőkeséged szürke fátyollá lesz,
csak a didergés marad...

Most érnél olyanná, mint voltam:
első szerelemmel bajlódna
vérző kis szíved,

Talán verset farigcsálnál, elsőt
és ábrándosan kémlelnéd
a feslő kék eget

Óh, nem, nem engedhetlek el,
hordozlak, míg nagy leszel,
kölykömként, hátamon

Mert sok álmodni valód van,
s jegyeznem azt bizony
nekem kevés időm!

Hallgasd kincsem, az évek
szelíd suhanását szépen,
s jutalmul őket megkapod!

Én a csendességet hallgatom,
oly sok lett belőle itthon:
körüljár, néz és vár…

Mintha mondaná: elfáradtál,
az éveket számolni késő,
jöjj, hív gyermeked!

Sírvers

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
még egy hosszú álom előtt állok,
testem üres szobában szendereg.

Kertem volt, hol tök és kukorica nőtt,
s szilvát barackkal ingujjra gyűrve
lekvárnak szedtem délután,

s aranyszín csibék futottak onnan előmbe,
ha maggal kínálta őket vén kezem,
- legyintett az asszony, hagyd már, Bélukám! -

Vad szelek söprik most üvöltve,
terméketlen, árva lett a föld,
az ágon függ egy megfagyott körte:
kétszázhatvan halott négyszögöl.

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
árok partjáról szedek virágot
a lánynak, ki az útról visszainteget.

Kamrám volt, mondom, gazdagon,
és kis szerszámos műhelyem,
hol mindenféle dolog egyszer megjavult,

és a nyári konyha árnyas betonplaccán
hideg sört ízlelve lassan
a délután hamar estébe múlt…

Műveletlen, sivár, néptelen az udvar,
kutyám megveszve, gazdátlan vonít,
elhajítva vár a kiszakított futball,
s az enyészet borzalma mindent beborít…

Holnap már más kerteket járok,
Gondtalan leszek, mint a kisgyerek,
holnap nem fog szívem fájni,
mert virradatra végleg elmegyek.

Picurka-versek XVII. -- Picurka 12

Még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
hiszen lassan kamasszá cseperedsz,
s hiányod nem múló telet metsz
gyérülő üstököm ráncai közé.

Tizenkét éve, hogy magunkba temettünk,
s csupán mi előás, a fájdalom bennünk;
nem lettél kis csirkefogó, hancúrozni való
szaladásod elnyelte sötét, halálízű tó,
de sárga kis cipőid mai napig őrzöm.

Mint rossz szülő, hogy is szólongathatnálak?
Még vigyázni sem tudtam rád, s anyádat
vigasztalan hagynom keserű muszáj-
csókolni való mandulaszín csöpp kis száj,
a tiéd - csak epedve vágyott emlék maradt!

Forgóval kezedbe, lilás pántlikás szőke fruska,
vagy maszatos, labdát kergető fiúcska,
látod, eldöntenünk ezt sem sikerült nélküled,
s hogy pillantásod-e anyádé, vagy cimpás füled
lenne enyém, ha ránk néztél volna hosszan.

Játssz hát gyermekem, van már bőven időd,
járjuk mi is utunk, mit a sors ránk kitölt,
de még egyszer – utolszor visszatérek,
ahogy rohamoznak az emlékek,
magamhoz ölellek szorosan, s elbúcsúzom…

Picurka-versek XVI. -- Hintaló

Nyolc éve hagytál el minket,
s mint játékszerek kallódunk azóta,
megállt időd, akár falon az óra,
bár utánad pillant a tekintet.

Miért tud úgy fájni a nincs,
mintha kézzel fogva volna tapintható,
mint meglökött, s még ringó hintaló,
melyet szobába zárt egy kilincs?

Már mindegy is a szó érte,
az érzést idézem, szöszke virágom,
belőled is csak egy volt e világon,
s ha életre kelthetlek ezzel, miért ne?

Csak neked holtként élni, belém zárva:
ez az igazi fájdalom, hogy sírni kell!
S igyekszem inkább látni, mint lehell
reád csókot még boldogan mamácska.

Gondolatoddal játszom szépen,
mint vödörrel homokvár-építő kisgyerek,
ám eltűnsz (és már gondolni sem merek),
mielőtt megformállak egészen.

Biztass mindig, hogy létezel valahol
és én világot álmodok oda,
nyíljon szobád, s emléked hintalova
nyerítve nyargaljon velünk, elrúgva a port!

Évfordulónk

A világ legeslegszebb versét
Nem tudom megírni Néked,
Mert nincsen oly tehetség,
S nem mérheti meg mérleg,

Mit belülre rejt szívem.
Hogy láthatná azt mindenki,
Mit kívüled nem sejt senki sem?

Bokrot teremt’ már hat évünk,
Keserédesen lett sírva-boldog,
El nem cserélhető nyakékünk,
Melyről mesét szőnek koboldok.

Hogy így történt, nem bánom,
Kincseink egymásban megértek,
Már mondhatjuk: szerelmes párom!

És szóljon gyönyörű ének,
Mikor majd eszembe juttatod,
Hogy voltak, s lesznek évek,
Mikor Veled hallgathatok

Lombok ölén madárdalos estet,
S zöldbe játszó szemeiden függve
Képzeletben színes jövőt festek.

In memoriam - Bogi -

Bedő Boglárka: Rím nélküli röpke

Szeretem a tinta illatát,
Ahogy firkálok a papírra és az orromba mászik,
És imádom a te illatodat is még mindig,
És a nyakad ívét sem felejtem el soha,
Pedig már lehet, hogy nincs is olyan illatod,
S én sem lehelek már több csókot a nyakadba…
…

Szeretem a tinta illatát, s a szárba szökkenő
Zöldellő hajtást ablakom alatt,
S leírni minden érzésem, ami feszenget legbelül -
Huszonkét évem immár megmarad

Szeretem a napfény színét ábrándozva nézni,
S ahogy elszédülnek egymás után
Papírra ejtett, apró gyöngyvirág betűim,
De mi lehet, s meglesz: inkább nem gondolni Rám

Nem mondok le Rólad, az élet ma oly gyönyörű,
A szerelmes szívnek hallgatni nem szabad:
Csókot lehelni nyakad ívére mindhalálig,
A szavak itt várnak, ha el kell, hogy hagyjalak

Szerettem köztetek, s a tinta kék illatát,
Ahogy lélegezvén bódít, s orromba mászik.
Szerettelek Kedves! Imádni nem szűnt meg szívem,
Csak csábított egy álom, s egy világ, egy másik

Nem lesz több dal, mondatomat befejezi más,
Most ez olyan lett, kósza, rím nélküli röpke,
A hűvös föld befogad, eltemet és felejt,
De engem megőriz emléked mindörökre

2010 március

Picurka-versek XV. -- A múlt ködhegyén

Gyermekem! Gondoltam Rád megint a napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
Azt hittem, ujjam újra hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk a réten át, Te meg én…,
Ám az álom könnyes ébredésben véget ért.

Öt év dadogja immár ki sem talált neved,
Mégis oly jelet hagytál – Picurkát – rendíthetetlent,
Hogy éjbe fordulón, ha az erkély ablakához megyek,
Csak az látom: csillagod…, csillag’ im közt az egyetlent,
Mely évről-évre egyre fénylőbben átragyog.

Emlékezni szeretnék e csokor virág-szavakkal,
Mert megsimogatnom kicsiny arcod nem lehet,
Ha eljő értem is az, ki nem kérdez, s nem marasztal,
Hogy tudd: volt apád Neked is, ki ugyanúgy szeretett,
Mint arany kalász-fürtös testvéreidet.

Közelebb húzom székem az aranyló holdvilághoz,
Megpillantani azt az eloldott, égi csónakot,
Mely elhajózott Véled a nincsbe, hátha áthoz,
Vissza hozzánk, együtt álmodni újra holnapot,
Mert nagyon hiányzol nekünk, Picurkánk, tudod?

Gyermekem! Ha gondolok Rád jövendő napokban,
Sodródva az óceán múltba elvesző ködhegyén,
S azt hiszem, hogy ujjam hullámos fürtöd tapodja,
És szabadon szaladunk majd a réten át, Te meg én…,
Elfelejtem, hogy ez álom, s hogy minden -minden véget ér!

Picurka-versek XIV. -- Már készülök

Már készülök, nehéz várással, szív-szorongó türelmetlenül,
Ahogyan a megszáradt levélárnyak készülnek elhullani
Tápláló anyjuk-fájáról, megmérgezetten, kitaszított-megcsalatva,
És mégis visszaálmodva azt az elmúlt, csodálatos tavaszt belül!

Már készülök a szóhoz, ártó és szép virányait ölelve magamhoz,
Mely ott függ néma talányban a felhő rojtján kimondhatatlanul,
Leszakítani mézédes szirmait, s betakarózni vélük súlyos csendbe,
Mígnem eloszlik fekete köde mindannak, mi bajt hoz.

Már készülök hozzád, Te soha nem lett, csillagporba visszatűnt,
S csak hiába váró ábrándjainkba merült villanásnyi szenvedély,
Hogy elhulló gyümölcsöd után kapjon vétve a sikoltó két kéz,
A nemlét határára ismét visszaűzve, aranyfürtű, csöppnyi gyermekünk.

Már készülök indulni, s csak vélem tudni, merre, az utat nem lelem,
Baba cipőcskéid fakó-sárgultan pihennek már rég egy dobozban,
Ruhádat magamon próbálva állok a tükörnél hosszú révületben,
S az idő félszegen áll az elkezdett, de félbehagyott perceken …

Elképzelt naplóbejegyzés

Ha mondanám, se tudnád, milyen napok voltak;
Nem jutott a tejből sem sok, sem kevés.
Újság volt abroszunk, s folyton súroltak
Kezeink nem járta szappan, csak kövér verés

Mocskosan éltem az utcán csavarogva
De a Mama tiszta illatától bódult a ház
Kezem helyett repedt mosóteknőt fogta
S megvarrta éjjel ruhámon a szakadást

Az ég vizein mos, felold’ ta kékítője
Múltam délibábján gyakran elmereng
S nagyon fáj, hogy el sem búcsúzhattam tőle
Gondolatom most kitölti harc és szerelem

Tiszta szívvel írok, bár nem lettem Szegeden
Sem tanár, csak töltőtoll-koptató legény
Csak azt a magyar, ízes Szép Szót szeretem
Én, világ bolondja, a gazdagon is szegény

Fullextra:

Hozzászóló: Julianna
(Ideje: 04-11-2007 @ 01:13 pm)
Comment: Te "világ bolondja, a gazdagon is szegény", nem hiába koptatod a tölőtollad. Érdekes a naplóbejegyzésed. Régi emlékeket idézett fel bennem a vers. Meg is hatódtam.

Hozzászóló: veva
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:05 pm)
Comment: Igazán jól sikerült ez a JA köszöntő! :)) Grat!

Hozzászóló: Netelka
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:06 pm)
Comment: Alkalomhoz illő vers. Gratulálok!

Hozzászóló: wanderer75
(Ideje: 04-11-2007 @ 02:16 pm)
Comment: Igen, nagyon jó, J.A. naplója!:)

Hozzászóló: Tupir
(Ideje: 04-11-2007 @ 08:59 pm)
Comment: Méltó megemlékezés. Soraid olvasása nyomán életre kel a költő.

Hozzászóló: Eroica
(Ideje: 04-11-2007 @ 09:07 pm)
Comment: Hú, de nagyon tetszik! Gratulálok!

Hozzászóló: Móka
(Ideje: 04-11-2007 @ 10:25 pm)
Comment: Olvaslak és olvastalak.Mint mindig.Gratula

Hozzászóló: Anna1955
(Ideje: 04-12-2007 @ 10:39 pm)
Comment: Érdekes volt, tetszett...:))))

Hozzászóló: blue
(Ideje: 04-13-2007 @ 11:02 am)
Comment: Teszett.

Emlék-gyöngy

Meg-megáll, révedez, hű botjára dőlve
Alkonyati csöndet szitál szemfedőre
Május-hívogató, deres léptű álma
Itt van hát, tudja jól, talán mindhiába

Szelíden borzolja haját esti szellő,
Vajon kire rég várt, késik még vagy eljő?
Szíve sziklazátonyára futott a gondolat:
Megtörvén csendesült el ott az indulat

Befelé figyel most, a régiekre gondol,
Elsüllyedt időt mer kútfenék iszapból
Sárgult gyöngy az emlék, ujjai közt pereg
Kopott fakó képről leányarc ránevet

Távoli tavaszok reményteli álma
Elmúlt visszavonhatatlan, elhervadt virága
Por lepi az utat, nincs ki járjon rajta
Kósza szél a labdacsot céltalanul hajtja

2001.10.19  -  2005. 06. 17.

Egyszer majd…

Álmodom, Róla…
Messzi éveket
Kerget homlokránc
Tél volt,... tévedek?

Csendesült mosoly
Játszott az ajkán
Oly sejtelmesen.
Tűnődtem Tanján

Nem bátortalan,
Egyszerű lány ma;
Néva városa
Magába zárta

Termek hűs köve
Léptén visszhangoz,
Mégis szomorú
Várja, hátha hoz

Valamit Neki
De csak titokban:
(Nem illik ilyet)
Hangosan dobban

Szíve, s könnye hull
Egy levél jönne
Szó, vigasztaló,
Vajh’ hová öntse

Érzése árad
Hogy majd meghasad
Hiába citált
Csitító szavak

Már nem használnak:
Leomlott a vár
Szél cibál zászlót
S viharban a táj…

2004

Picurka-versek VI.

Félbe maradt dal

Fél éve immár, és nem múlik hiányod…
Féltve őrzött kincsünk hűs partokon pihen
Félbe tört életed után, ha kiáltok,
Félszavak felelnek csak, és semmibe cseng…

Félresiklott jövőd, befejezett múltad…
Fél az anyácskából, s egy fél énbelőlem…
Félelem nélkül jársz, ahogyan tanultad-
Félek, hogy nem telik többre könnynél tőlem…

Fél cipőcske árván, párja mellett alszik,
Félálmában apró lábacskádra feszül…
Félve ébred: nem lesz mellette ott az, kit
Félúton elhagyott, mikor játszani leült…

Félszegen, csapottan vár a kis zöld vödör…
Félbe hagyva sóhajt egy el sem kezdett dalban…
Fél három lesz lassan, s kezem száraz’ t töröl,
Félénken érkezik, vigasztal a hajnal…

Félig rothadt selymes, csöpp ajkad homokban
Fél arcod hamvára szürke eső szitál
Féltenem kellett volna Téged, szöszke jobban
Féltenem, jaj! késő, Rád már az ég vigyáz…

2004 08.25.

Picurka-versek V.

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picur
Igazság bömbölő hangjain szólva
Megmutatva, hogy lám: ki itt az úr!

Tavasszal vetettem fűzfa-ágyad
Gyertyák gyúltak szép párnád felett
Ha tudtad volna, hogy már úgy vártak
Biztosan ellen állsz, s nem engeded

Rávillantva okos, csillagos szemed
Elküldted volna: korán jöttél értem!
Nincs játszó társad? Mondd, miért teszed?
Csöpp vagyok még, látod? alig éltem!

Megfogta kis kezed, rútul elrabolt
Nem kérdezett, nem várt, átlépett Veled
Hajnali órán, hogy hangod, felsikolt
Még ma is hallom, sírva: NEM MEGYEK!

Szöszke gyermekünk lehettél volna
Anyácska karján elringó Picur
S emlékünk lettél, fájón dobolva
Néhány csepp könnyben, mi padlóra hull

2004. 10.17.

Picurka-versek IV.

Édesanyám, ne sírj!
Már odafenn vagyok…
Ezer nap gyémánt fényeként ragyog:
Látom könnyeid

Édesanyám, ne sírj!
Egy kis felhőn ülök
Amely bár magas, mégse szédülök,
Csak ha hangod hív...

Édesanyám, ne sírj!
Úgy szeretlek, nagyon
Emlékeimben szíved hallgatom,
Kettősen ver: így

Édesanyám, ne sírj!
Én sem sírok már
Bölcsőm mellett szakállas bácsi áll
S vigyáz rám, ne sírj!

2004 08.25.

Emlékező

Ha újra gyermek lennék, maszatos kis kölyök
Várva, ábrándozva, hogy egyszer felnövök
Tábla közepében üldögélve békén
Kukorica-levélt sodorgatva nézném,

Amint a meggyfáról elszárnyal a csapat
Csapkolódva velük, próbálva szárnyamat
Kifutnék utánuk a szántott föld szélére
Aztán tovább-tovább: a világ végére…

Ha újra gyermek lennék, megenném az ételt
Csókolva a mamát, ki hiába kérlelt,
S fenyegetett is ha kellett, nagykanállal,
Aszott arcú, beteg, sárga éhhalállal

Aki, úgymond, poszrán, madár-ijesztőnek
Kiállít a mezőre, hová varjak jőnek
Tavasztól őszig őrizni a vetést,
Szenvedve a vihart, s tűrve napsütést

Ha újra gyermek lennék, jobban szeretnélek
Fognám öreg kezed, míg azok az évek
Elmúlnának szépen, Veled együtt csendben
Temetett emlék’ immel, hátul a kertben,

Hol az ásott szekér kormányrúdja porlik
S földből képzelt hajónk orrán törve omlik
A baromfi udvar helyén zúgó tenger
Végtelen kékjénél több nekem nem kell…


Testvéremnek és unokatestvéremnek, Adriennek

Álmodom…

Álmodom, Róla…
Messzi éveket
Kerget homlokránc
Tél volt,… tévedek?

Csendesült mosoly
Játszott az ajkán
Oly sejtelmesen.
Tűnődtem Tanján

Nem bátortalan,
Egyszerű lány ma;
Néva városa
Magába zárta

Termek hűs köve
Léptén visszhangoz
Mégis szomorú
Várja, hátha hoz

Valamit Neki
De csak titokban:
(Nem illik ilyet)
Hangosan dobban

Szíve, s könnye hull
Egy levél jönne
Szó, vigasztaló,
Vajh’ hová öntse

Érzése árad
Hogy majd meghasad
Hiába citált
Csitító szavak

Már nem használnak:
Leomlott a vár
Szél cibál zászlót
S viharban a táj…

Köpenyet terítek

Köpenyet terítek sebesült lábadhoz
Ha ragasztó kell, hozok törött szárnyadhoz
Hányszor, de hányszor megmart már az üres
Fejemet rázva nem tudtam, hogy mi lesz

Megállt fenn a tenger, sója szomjan hagyott
Messze volt, kezemmel nem értem el csillagot
Elhagytál remény, s szemem pusztába nézett
Igába fáradtam, hogy már nem is vérzett

Csak tétlen sodródott az idő folyamán
Egykedvű partjain nem hajtott csak csalán
Lélek-csónakom kifosztva hánykolódott
Óh, mennyire tehetetlen és csalódott

Fényvesztett emberré buktam a mennyekből
Karom úgy emelném: repülni, egyszer föl!
Mert itt vagyok, s megadnék mindent, csak szárnyam
Az eget hasíthassa, s hogy újra vágyjam...


SAT-nak, amikor nagyon maga alá került...

Kismadár

Emlékszem, tavasz volt, futottunk egy réten
Az élet hajnalán álmodva kéz a kézben
Nem üldöztek ebek, húsom tépni készek
Nem gyötörtek türelmetlen sorskérdések

Hosszú volt az út eddig, végre megjöttem
Harmincezer letűnt nap van már mögöttem
Nem kérded, mi lelt most, könnyem miért pereg
Hisz itt vagyok előtted, de nem lehetek veled

Pedig csokrot hoztam: hét szál sárga rózsát
Meg sem nézed, milyen szépen nyitja szirmát
Ágyad fölé teszem, hadd kapjon harmatot
Elszárad, tudom, mert mindig otthagyod

Nem haragszom, miért nem kínálsz hellyel
Nem is bírnék ülni, nézlek, míg a nap kel
Szótlan fekszel, arcodra mély homály vetül
Nem látod a kismadarat, pedig fejfád felett repül

Üzenet a paradicsomból

Tegnap kicsit gyerek voltam, elöntött a régi hév
Kusza élet-érzéseim gyötörtek, annyira, mint soha még
A csodás múlt-képek előjöttek, emlékük szárnyra kelt
Kitöltötték romlatlan kehelybe a bódító varázsszert

Te már nem tudod, hogy megindul bennünk néha egy vihar,
Mely ledönt mindent, mi útjában áll, s fenékig felkavar
Formátlan árad erővel, s patakban elfolyva csörgedez
Reggelre csak üres kín, és csalódás maradványa lesz

De szétszórják, elhintik magjait hűséges, kis manók
Elnyelik láthatatlan zaját puhán ölelő takarók
Ilyenek vagyunk, kik kamaszként még naivan elhiszik,
Hogy megálmodjuk egy boldog jövő boldog hétköznapjait


1987  (átdolg: 2003 12. 17.)